„Putyin szeretne úgy tenni, mintha 1917 meg sem történt volna” – olvassuk az Atlantic magazinban. A cikk szerzője Mihail Zigar orosz ellenzéki újságíró, akinek a Gazpromot bemutató oknyomozó könyve és a putyini „irányított demokrácia” kialakulását és működését tárgyaló munkája magyarul is olvasható.

Az orosz kormány lényegében nem ünnepli az 1917-es oroszországi forradalmat. Zigar felidézi, hogy a századik évfordulón szó sem esett az állami médiában a februári forradalomról. Putyin elnök szükségtelennek nevezte az októberi szocialista forradalom centenáriumának hivatalos megünneplését, és helyette azt szorgalmazta, hogy szakértők, történészek emlékezzenek a maguk köreiben. A Putyin rezsimmel szemben élesen kritikus Zigar szerint az elnöki stáb a médiát is ebben a szellemben utasította. Egyenesen úgy fogalmaz, hogy „az orosz birodalom összeomlása tabu az állami médiában”.

A döntés elsőre talán meghökkentőnek tűnhet, hiszen Putyin 2006-ban az orosz történelem legnagyobb geopolitikai tragédiájának nevezte a Szovjetunió szétesését és Sztálint is rehabilitálta (mindenekelőtt a világháborús győzelemért). Mindennek ellenére Putyinnak Zigar szerint valójában nem sok köze van a kommunizmus ideológiájához. Rájátszik a rendpárti és a szovjet nagyhatalmi múlttal kapcsolatos nosztalgiára, illiberális és központosító politikát folytat, de valójában csak államilag irányított kapitalizmust szeretne, nem pedig tervgazdaságot és kolhozosítást.

Mindeközben pedig a cári Oroszország hagyományát is feltámasztaná, legalábbis szimbolikus értelemben. Az Orosz Birodalmat az orosz nagyhatalmi múlt és a stabilitás mintájának tekinti. A birodalmi hagyományok (főleg a nyugatias II. Péter emlékének zárójelbe tételével) ráadásul alkalmasak a nyugatellenes retorika és az eurázsiai eszme és integráció legitimálására.

Az 1917-es forradalom pedig nehezen illeszthető be az orosz birodalmi nosztalgia és a putyini rendpárti kormányzás ideológiai keretébe – írja Zigar. Putyin a megbukott II. Miklóssal sem azonosulhat, a februári forradalom polgári és szociáldemokrata vezetőivel még kevésbé. De Leninből sem faraghat hőst, hiszen ő verte szét végképp a birodalmat, 1918-ban nagy területekről mondott le a breszt-litovszki békében a németek javára, és üldözte az egyházat, amely pedig ma Putyin mögött áll (habár Zigor nem mulasztja el megjegyezni, hogy Putyin korábban kritikusan nyilatkozott a pravoszláv egyházról). Az orosz közvéleményt is megosztaná, ha elkötelezné magát akár a cári, akár a szovjet oldal mellett.

Ezért az orosz kormánymédia jobb híján leginkább arra használja 1917 emlékét, hogy felelevenítse azon elméleteket, miszerint a bolsevik forradalom és a birodalom szétesése a nyugati titkosszolgálatok aknamunkájának eredménye volt. Zigar ezeket összeesküvés-elméleteknek nevezi, holott csak az a kitaláció benne, hogy Lenin német ügynök volt. Tény viszont, hogy a német császári titkosszolgálat kifejezetten abból a célból engedte meg Lenin hazatérését Svájcból, hogy megrendítse Oroszország hadviselési képességét, és ez sikerült is. (Csakhogy közben Amerika belépett a háborúba és ezzel eldőlt a végeredmény.) Zigor szerint azonban a nyugati (valójában német) titkosszolgálati szál segíti Putyint a külföldről támogatott civilek és „színes forradalmárok” elleni fellépéshez.

Az orosz politika se kiköpni, se lenyelni nem tudja 1917-et – írja a kérdés kapcsán Igor Torbakov történész az Eurasinet hasábjain. Ő is ellentmondásosnak tartja tehát a mai hivatalos Oroszország viszonyát az 1917-es év forradalmaihoz. A mai viszonyok elemzésében azonban eltér Zigor véleményétől. Torbakov ugyanis kifejezetten a szovjet rendszer örökösének tekinti a mait. Ugyanakkor elismeri, hogy Vlagyimir Putyin azon van, hogy a Romanov dinasztia dicső napjainak örökösét lássák benne.