„Azon a címen, hogy Marine Le Pen vagy François Fillon ellen harcolnak, a baloldaliak kriminalizálják a megmaradás vágyát” – írja Ivan Rioufol, a Le Figaro vezércikkírója.

Franciaországban április 23-án tartják az elnökválasztás első fordulóját, és Marine Le Pen minden bizonnyal bejut a május 7-i második fordulóba. Ellenfele valószínűleg Emmanuel Macron lesz, aki csak tavaly augusztusban vált ki a szocialista kormányból, alapított új mozgalmat és máris az elnöki poszt legesélyesebb várományosa. François Fillon volt miniszterelnöknek, a mérsékelt jobboldal jelöltjének a támogatottsága ugyanis alulról súrolja a húsz százalékot. Ha kiesne, és hívei a második fordulóban Le Penre szavaznának, nagyon szoros lenne a verseny. (Egyelőre azonban a felmérések szerint Macron kényelmesen nyerné a választást.)

Ezért van jelentősége annak, hogy a mérsékelt jobboldal fórumai mennyire ismerik el Le Pennek azokat az erőfeszítéseit, hogy pártja, a Nemzeti Front eltávolodjon szélsőjobboldali és rasszista múltjától. Rioufol, ennek a mérsékelt tábornak talán legbefolyásosabb kommentátora szemlátomást elismeri. Már azzal is, hogy – mint fentebb idéztük – egy sorban említi őt Fillonnal. Másfelől azonban nemcsak Marine Le Pen haladt az elmúlt évtizedben következetesen a centrum felé, hanem a jelek szerint Rioufol is Le Pen felé. Alighanem azoknak a franciáknak a tömegeivel együtt, akiket megriasztottak az elmúlt évek iszlamista merényletei és a tömeges bevándorlás nyugtalanító képei.

A Le Figaro kommentátora szerint a baloldalon a bevándorlók számítanak jó franciának, francia származású franciának lenni viszont „fogyatékosság”. Nyakkendős-öltönyös urak, írja Rioufol, gyűlölettel emlegetik azokat a franciákat, akik aggódnak az etnikai változások miatt, „miközben a politikai iszlám által szétszakított nemzetet polgárháború fenyegeti”. A vezércikkíró egyetértőleg idézi a bevándorlás-ellenes jobboldal ikonját, Renaud Camus-t, aki lassan tíz éve jósolja, hogy a francia lakosságot idővel egyszerűen „lecseréli” a bevándorlás. Rioufol nem rasszista, nem a bevándorlók bőrszínével van baja, hanem azzal, hogy nehezen megy az integrációjuk. Ő az asszimilációt tartaná helyesnek, ahogy a korábbi évtizedek bevándorlóival is történt, és felpanaszolja, hogy aki így gondolkodik, azt nyomban rasszistának és fasisztának minősítik.

Sőt, igaz, csak egyetlen megjegyzés erejéig, de a nemzeti szuverenitás ügyét is megemlíti, márpedig ez az Európai Unió kritikusainak kedvenc témája, és Marine Le Pen kampányának is egyik fő eleme. „A frankofóbok (a franciáktól irtózók) szemében a szuverén nemzet védelmezői megrögzött nacionalisták” – írja. És azzal folytatja, rosszallólag, hogy a Nemzeti Front mögé álló választókban ugyanezek a körök potenciális nácikat látnak. Végül pedig Rioufol azzal vádolja „az eszüket vesztő progresszívokat”, hogy képtelen logikával a demokrácia elleni fenyegetést látnak az olyan emberekben, akik meghallják „a népi tiltakozás hangját”.

Ráadásul ma már Marine Le Pen egyenesen a két hagyományos mérsékelt tábor eszményképeinek is védelmére kelt a progresszívokkal szemben. Két ikonikus elnök, Charles de Gaulle és François Mitterrand egykori álláspontjának megfelelően tagadta ugyanis, hogy Franciaország felelős lenne azért, mert a nácik 1942-től tömegesen deportáltak francia zsidókat Németországba. A progresszív oldal sajtója, a Le Monde és a Libération egybehangzóan a Nemzeti Front régi rasszizmusát fedezi fel e kijelentésekben, pedig Le Pen éppen azt mondta, hogy a kollaboráns Vichy rezsim nem Franciaországot képviselte. Egyenesen szakítás a párt múltjával, hogy Marine Le Pen a de Gaulle-féle emigráns kormányt minősítette Franciaország képviselőjének. A radikális jobboldali jelölt egyúttal a mérsékelt többséghez szólt, amikor azzal vádolta a progresszív kisebbséget, hogy saját dominanciája érdekében bűntudatban akarja tartani Franciaországot.

Ha – mint várható – Marine Le Pen bejut az elnökválasztás második fordulójába, akkor május 7-én estére kiderül, mennyit közeledett egymáshoz a két jobboldali szavazótábor.