„A többsebességes Európa nem jó válasz az integráció mai problémáira, sőt egyenesen a széteséshez vezet” – olvassuk a Corriere della Serában Ernesto Galli della Loggia szociológus és  Roberto Esposito filozófus közös kiáltványát.

Németország, Franciaország, Spanyolország és Olaszország vezetői elhatározták, hogy akár követik őket mások, akár nem, ők szorosabbra fűzik kapcsolataikat. A többiek közül, aki akarja, követheti őket. A két szerző ezt súlyos hibának tartja. Ők is úgy gondolják, hogy a válságból a szokásoknak megfelelően előre kellene menekülni, de nem kockáztatnák meg, hogy ettől felbomoljék az Unió. Szerintük a szorosabb politikai integrációnak az a feltétele, hogy legyen egységes európai identitás, ez pedig ma hiányzik. Nincs olyan politikai rendszer, amely legitim lenne a lakosság szemében, ha nem áll mögötte olyan közösség, amelynek tagjai együvé tartozónak érzik magukat. Ez a kultúra, a hagyományok, értékek közösségét jelenti. Galli della Loggia és Esposito úgy emlékeznek, hogy a közös gyökerekről sok szó esett, amikor az unió Alkotmányos Szerződését fogalmazták, az viszont elbukott (a francia és a holland népszavazáson), és azóta erről nincs szó, csak a gazdasági-pénzügyi együttműködés számára maradt tér. Csakhogy a gazdaság eleve globális természetű, vagyis nem alkalmas az európai identitás kifejezésére, ráadásul az érdekek e téren olyannyira eltérőek, hogy nemhogy egyesítenék, hanem szembe is fordítják egymással a tagállamok csoportjait.

Közös gyökereken a szerzők egyértelműen a kereszténységet és a felvilágosodást értik. Mármost, mint köztudomású, a kereszténységet az Alkotmányos Szerződés és a helyébe lépő Lisszaboni Szerződés egyaránt kihagyta a közös források közül, mert ellentétesnek vélte a szekularizációval. Márpedig a két szerző szerint nagyon is összeegyeztethetők. Éppen a felvilágosodás kényszerítette rá a kereszténységet a vallásilag semleges állam elfogadására, és ezzel jött létre összhang a keresztény hagyomány és a demokrácia között. Mármost sem a kereszténység, sem a világnézetileg semleges állam elve nem korlátozódik Európára, nem világos tehát, miért gondolja a filozófus és a szociológus, hogy elegendőek az európai identitás létrejöttéhez. Mindenesetre feladatul szabják az európai értelmiségnek, hogy tárják az európaiak elé a közös múlt értékeit. Elég volt – írják – a múlt szégyelléséből, amellyel a volt szélsőjobboldali, illetve szélsőbaloldali múltú társadalmak eddig igyekeztek levezekelni „bűneiket”. Minthogy azonban vannak európai államok, amelyek egyik csoportba sem sorolhatók be, nem biztos, hogy ez az egyébként dicséretes igyekezet nem szül további ellentéteket, ahelyett, hogy közös identitást teremtene.

Ha egyszer ma nincs közös európai identitás, akkor a szerzők – akik tudják, hogy enélkül nincs legitim közös politikai hatalom – vajon miért javasolják a politikai integráció fokozását? Mert abban bíznak, hogy az egységes európai választás valahogyan mégiscsak közösséget teremt. Nem magyarázzák meg azonban, hogyan és mitől. Galli della Loggia és Esposito azt indítványozzák, hogy az európai polgárok ne csak elnököt válasszanak, hanem egyúttal mindegyik jelölt állítson maga mellé jelöltet a védelmi és a külügyminiszter posztjára is. A hármasfogat mindegyik tagja egyet-egyet képviseljen a közösség északi, középső és déli régiója közül. (A szerzők itt látványosan megfeledkeznek a keleti szárnyról, a tagállamok több mint harmadáról.) A közvetlenül választott elnök lenne a brüsszeli bizottság elnöke, és bármely nemzeti parlament döntéseit joga lenne felfüggeszteni. A tagállamok nagyobb csoportja viszont bizalmatlansági indítványt nyújthatna be ellene és miniszterei ellen, ha visszaélnének hatalmukkal. Ehhez a reformhoz persze egyhangú egyetértéssel át kellene írni a Lisszaboni Szerződést, márpedig ez ma lehetetlennek látszik. De ha megtörténne is, az Unióról tartandó országos népszavazások a korábbiaknál biztosan még lehangolóbb eredményt hoznának.

Ebből persze azt a következtetést is levonhatnánk, hogy ha egyszer nincs közös európai nép, akkor a közös államnak nincs realitása. Galli della Loggia és Esposito azonban más következtetésre jut: azt szeretnék, ha javaslatuk nyomán legalább a gondolkodás megindulna a közös európai jövőről.