A politikus-bashing nem vezet jóra. Nem több demokrácia lesz a vége, hanem kevesebb. Ezért akik ebben lelik örömüket, okosabban tennék, ha abbahagynák.

A Német Szociáldemokrata Párt kongresszusán tartott beszédében a leköszönő kancellár, Gerhard Schröder egy új, amerikai-német szót dobott be: Politiker-Bashing.

A búcsúbeszédben nem önmagát, hanem a nagykoalíciót vette védelmébe. Ezért emelt szót a politikus-gyalázás ellen. „A demokratikus politikai folyamatok olykor valóban bonyolultak” – utalt a kompromisszumok szükségességére. S arra figyelmeztetett, hogy veszélyes játékot űz, aki a politikai logika kerülőútjait a politikusok lejáratására, sőt magának a politikának a rossz hírbe hozására használja föl.

„Ennek, ahogy történelmünkben egyszer már átéltük, nem több demokrácia lesz a vége, hanem kevesebb.” A célzás félreérthetetlen: Weimar. Az önző, alkudozó, csak a maguk javát néző parlamenti politikusok gyalázása, amiben nemcsak a nácik „tetszelegtek” (ez is a kancellár szava), a nácik számára egyengette az utat. 

Schröder intelmeinek nincs sok foganatja, de azért nem maradtak visszhangtalanok. Egy ismert író és publicista, Joachim Lottmann két cikkben is lándzsát tört a kancellár és általában a politikusok mellett.

Lottmannt a német Houellebecqnek szokták nevezni, amit ő sem utasít el. Vagyis olyan írónak számít, aki cinizmusával tesz szert olcsó, pontosabban jól jövedelmező népszerűségre. De most láthatólag őszinte a felháborodása.

„Minden nap vödörszám döntik a gyűlöletet a politikai osztályra. Lusták, csak a meggazdagodásukkal törődnek, s egyáltalán csak sajátmagukra gondolnak. Ez egyszerűen nem igaz!” „A politikusokról – így Lottmann – olyan brutálisan, olyan proli otrombasággal írnak, hogy ahhoz képest egy Schröder-beszéd is tisztára úgy hat, mintha Rilkét olvasnánk.”

A politikusok védelmében írt első cikkében Lottmann főleg arra hivatkozik, hogy a semmirekellőnek kikiáltott politikusok milyen óriási és önzetlen munkát végeztek a koalíciós szerződés kialakítása során. „Amihez a DaimlerChryslernek évekre volt szüksége, és még úgy sem sikerült, vagyis hogy egybeolvasszon két nagy társadalmi képződményt, azt a CDU és az SPD három hét alatt megcsinálta.”

A második cikkben még messzebb megy el. Egy kis történelmi kerülővel, de magukat a gazdasági vezetőket teszi felelőssé a veszedelmes politikus-gyalázásért. „Az elmúlt száz év történelmének legnémetebb jellemzője – írja Lottmann – a demokratikusan választott politikusok, a demokrácia, a parlament, a véleményeltérés iránti gyűlölet. Amikor Vilmos császár 1914-ben kijelentette, hogy nem ismer többé pártokat, mindenki el volt ragadtatva. Háború a demokrácia helyett? Szuper!”

De akkor most az SPD és a CDU összefogása miért nem vet véget az uszításnak? – kérdezi az író. S ugyanebben a szellemben válaszol a saját kérdésére: „Mert a nagykoalíció még mindig politika, és nem a politika helyettesítése valami mással. Mert a média-uszításnak ez az igazi célja. A politika elsőbbségét kell felszámolni. Csak a gazdaságnak lehet szava. Politikusok helyett menedzserekre van szükség. Magát a politikát, az állampolgárok közti érdekalkut kell diszkreditálni. Úgy kell beállítani, mint valami piszkos, hazug, megvetendő dolgot, ami akadályozza a gazdasági fellendülést, pedig ez az egyedüli érdeke a polgároknak.”

Nem csak az írók vannak felháborodva. Még csak nem is csak a szocdem politikusok. Amikor a gazdasági csúcsvezetők olyan hangon bírálják a koalíciós szerződést, mint például Wendelin Wiedeking, a Porsche főnöke, aki azt nyilatkozta a koalíciós megállapodásról, hogy a pártpolitikusok „csupa hazugságot tálalnak föl”, a kereszténydemokraták sem maradnak adósak a válasszal.

„A gazdaság barátja vagyok – idézi Angela Merkelt a német Financial Times –, de egy kicsit több önmérsékletet kérek.”