„Macron elnöknek már csak annyi dolga lesz, hogy tisztán arányos választási rendszert honosítson meg” – írja a Le Monde-ban Pascal Ory kultúrtörténész még a választás napja előtt, de a megfigyelők elsöprő többségével együtt biztosra véve, hogy a baloldali és a mérsékelten jobboldali pártok szavazói ezúttal is összezárnak, és megakadályozzák a radikális jobboldal győzelmét. Ory nem Marine Le Pentől tart egyébként, hanem az ideológiai megosztottságot tekinti a fejlődés legnagyobb akadályának. Úgy gondolja, hogy a de Gaulle-i többségi rendszer az ok, ebben ugyanis a pártok nem kényszerülnek koalícióra, mivel a választási rendszer a relatív többséget abszolút többséggé változtatja a parlamentben. Ráadásul a centrum arra kényszerül, hogy a második fordulóban valamelyik oldal segédcsapata legyen, vagyis felmorzsolódik. Ezúttal viszont a véletlen folytán, vagyis mivel a konzervatív jobboldal jelöltje pénzügyi szabálytalanságok miatt kiesett, Macron személyében egy centrista politikus kerül döntési helyzetbe. Ha neki sikerülne olyan választójogi reformot keresztülvinnie, amely arányos képviseletet eredményez, akkor a jövőben a felek koalícióra kényszerülnének, és a kormányzásban érvényesülhetne a centrum mérséklő hatása. Más kérdés, hogy 1958-ban azért vezették be a többségi választójogi rendszert, mert az előzőleg hatályos arányos rendszer döntésképtelenséget eredményezett, de érdekes módon ezzel a klasszikus ellenvetéssel a történész nem foglalkozik.

A konzervatív City Journal szerzője, Christopher Caldwell, ezzel szemben társadalmi jelenségekben látja a válság okát. Egy párizsi település-szociológus, Christophe Guilluy tavaly megjelent könyvére támaszkodva érzékletes képet fest a hagyományos francia munkásosztály társadalmi helyzetének hanyatlásáról. Guilluy könyvének már a címe is sokatmondó: A francia felsőosztály alkonya. Alkonyon itt az értendő, hogy a vezető rétegek nem valamiféle jobb jövő felé egyengetik a társadalom útját, hanem a széthullás felé. A tizenhat francia nagyvárosban kimutatható a fellendülés, ezek azonban szigetek, és nem húzzák felfelé az országot, hanem elszigetelődnek tőle, és egyben a lakosság többségétől. A szigeteken kívül hanyatlás van. A fejlett körzetekből az ingatlanárak emelkedése folytán kiszorul a státuszát és munkahelyét egyre inkább elvesztő munkásság, csak a globalizáció nyertesei, a felső osztályok maradnak, valamint az ő életükhöz nélkülözhetetlen személyzet; azt pedig a színes bőrű bevándorlók első-második-harmadik nemzedéke szolgáltatja. A szociális lakástámogatási programok a szociológus szemszögéből nézve azt szolgálták, hogy egyre több és több bevándorlót vonzzanak ennek a szerepkörnek a betöltésére. A korábban a társadalom gerincét alkotó városi plebejus réteg pedig kiszorul a „francia perifériára”, amely azonban az ország lakosságának és területének egyaránt a nagyobb részét teszi ki. Caldwell a fejtegetés minden egyes lépcsőjén rámutat az amerikai és a brit analógiákra, és nem mulasztja el megjegyezni, hogy ezek a folyamatok táplálják az elégedetlenséget, amely mindhárom országban a rendszerkritikus politikai erőket duzzasztja. Ma már nem a baloldal és a jobboldal dichotómiája uralja a politikai teret, hanem a nagyvárosok és a periféria ellentéte. A felsőosztály pedig nem teljesítményével legitimálja magát, hanem azzal, hogy ő gondolkodik helyesen és emberségesen a világról. A multikulturális társadalom híve, pozitív jelenségnek tekinti a más kultúrákból érkező bevándorlókat, akik pedig másképp gondolják, azok az alapvető emberi értékekkel állnak szemben.

Ross Douthat, a New York Times véleményrovatának konzervatív szerzője azt tekinti a franciaországi választás legfontosabb jelenségének, hogy tíz választóból négy hajlandó volt Le Penre szavazni. Franciaországban szerinte a középosztály visszaszorulása, a demográfiai hanyatlás és a bevándorlás súlyosabb problémákat okoz, mint Amerikában, mert a társadalom kevésbé van felkészülve ezek kezelésére. Az elit azonban nem e problémák megoldásával foglalatoskodik, hanem csak azért tartja őket kellemetlennek, mert a populista pártoknak kedveznek. Douthat nem állítja, hogy Le Pen jól kormányozná Franciaországot, de a legnagyobb veszélynek azt tartja, amit a status quo fennmaradása tartogat.