„Baloldali szemmel nézve furcsa időket élünk. Egyre távolibbnak tűnik egy olyan társadalom lehetősége, amely a faji és a nemi egyenlőség elvére épül, a profit helyett pedig az emberi szükségleteket részesíti előnyben. Másrészt viszont egyre többen vennének részt a baloldali mozgalmakban. A baloldal legfontosabb feladata, hogy tágra nyissa az ajtót. Ehhez pedig ki kell szabadulnunk az elszigeteltségből és az ideológiai purizmus béklyójából” – olvassuk a New Republic hasábjain Sam Adler-Bellnek, a baloldali Century Foundation szakértőjének recenzióját Jonathan Matthew Smucker, a Berkeley Egyetem szociológusa Hegemóniai útmutató, avagy kézikönyv radikálisoknak című könyvéről.

Sokan abban látják a baloldal problémáját, hogy a régimódi szociáldemokrácia és az egyenlőség elvei helyett a neoliberális piacpárti elveket tette magáévá, a társadalmi egyenlőség eszméjét pedig identitáspolitikára cserélte. Smucker szerint ez csak részben igaz: szerinte a baloldal problémája nem pusztán ideológiai gyökerű, hanem a rosszul megválasztott mozgósítási stratégia folyománya. Nem véletlen, hogy könyvének borítója Saul Alinsky, a legendás politikai aktivista 1971-es Tanácsok radikálisoknak című kézikönyvére hasonlít. Mint a fülszöveg kiemeli, Smucker valójában Alinsky mozgósítás-elméletét Antonio Gramsci olasz filozófus hegemónia-elméletével ötvözi, és így szeretné munícióval ellátni a hatalmat megszerezni vágyó baloldali mozgalmárokat.

A baloldal csak akkor juthat hatalomra, ha képes mindenki számára érthető nyelven megfogalmazni az egyszerű emberek tapasztalataival és vágyaival összhangban lévő célokat – állapítja meg Smucker. Ennek leghatékonyabb módja a már meglévő ideológiai és szervezeti infrastruktúra kisajátítása és átértelmezése. Ahelyett például, hogy elhatárolódna a jobboldal által használt nemzeti szimbólumoktól, a baloldalnak a saját, egalitárius céljaira kell használnia őket – ez az ideológiai hegemónia kialakításának sokkal egyszerűbb módszere, mint új szimbólumok kreálása. Fontos továbbá a már meglévő szerveződések – a szakszervezetek, az egyházak és egyéb civil szervezetek – becsatornázása. Ezek támogatása nélkül ugyanis aligha lehet sikeres a baloldali mozgósítás.

Mindez újfajta aktivizmust feltételez. A jelentős aktivista múlttal rendelkező Smucker talán még Alinskynál és Gramscinál is kritikusabban viszonyul a társadalomtól elszigetelődő, a köznapi gondolkodástól és társadalmi gyakorlattól idegen világnézetet képviselő elithez. Egyenesen azt állítja, hogy a baloldali mozgalmak kudarcának fő oka a küldetéstudatos, a világot a jó és a gonosz antagonisztikus harcának beállító értelmiségi attitűd, amely az erkölcs nevében szembeszáll minden köznapi előítélettel és lenézi az egyszerű embereket. Ahelyett, hogy a haladó értelmiség megpróbálná megérteni a köznapi emberek gondolkodását, céljait és értékeit, rájuk akarja erőltetni a maga világnézetét. Mint a recenzens Hillary Clinton kampányára utalva megjegyzi, ez a megközelítés a baloldali célokkal amúgy szimpatizáló tömegeket is elidegeníti. Amiből persze a haladó értelmiség azt a következtetést vonja le, hogy a helyzet reménytelen, és a tömegek meg sem érdemlik azt, hogy rávezessék őket az üdvös útra. Az erkölcsi felsőbbrendűség ekkor legyőzi a küldetéstudatot, és az értelmiségi aktivista lemond a társadalom megváltoztatásáról: lemond a politikai cselekvésről, kivonul, és saját párhuzamos valóság-szigetére emigrál.