„A nyugati országok azért álltak be a globalizáció mögé, mert a közgazdászok és a politikusok közhelyes tételeket fogadtak el. Az egyik ilyen közhely szerint a kereskedelem minden ország számára előnyös” – olvassuk a konzervatív Claremont Review of Booksban a Metazinból is ismert Christopher Caldwell ikonoklaszta publicista recenzióját. Caldwellt általában konzervatívnak tartják, de rendszeresen publikál liberális lapokban is, és a muszlim vallású bevándorlók integrációjával kapcsolatos nézeteit marxista szerzők is méltatták.
A recenzió tárgya Richard Baldwin közgazdász professzor A nagy konvergencia: információs technológia és az új globalizáció című monográfiája. Baldwin az idősebb Bush-kormány gazdasági főtanácsadója volt, és számos korábbi kormány, továbbá a Világbank, az EU, az OECD és az USAID szakértőjeként is dolgozott. Könyvében közérthető nyelven tárgyalja a globalizáció következményeit. Az alapvető megállapítások nem sok újdonságot tartalmaznak: a szerző célja annak bemutatása, hogy a legújabb kori globalizációnak vesztesei is vannak. A globális piacra belépő fejlődő országok jól jártak, jelentősen nőtt az életszínvonal. A fejlett országok tehetősebbjei is jól jártak az olcsó munkaerővel. Ám a termelés kiszervezése hátrányosan érintette a fejlett országok kétkezi munkásait: azok, akik nem tudtak elhelyezkedni a kreatív és innovatív területeken, munka nélkül maradtak.
Bár néhány évtizede még eretnekségnek számított a neoliberális doktrínák kritikája, mindez ma már szinte közhelyes megállapításnak számít. Baldwin fő tézise a globalizáció természetének átalakulására vonatkozik. Könyvében arra világít rá, hogy ellentétben a korábbi globális árucserével, a globalizáció mai formáját az információ áramlása határozza meg. A technológiai tudás ma nagyon könnyen mozdítható portéka. A modern telekommunikációs eszközök segítségével bármilyen gyártási technológia áttelepíthető a világ távoli pontjaira. Régen a kitelepülő gyárak a szükséges szaktudás monopolizálása miatt privilegizált helyzetben voltak, de ennek már vége. A kiszervezett gyártási kapacitások pedig vonzzák egymást: minél több üzem nyit egy fejlődő országban, annál könnyebb még újabbakat indítani.
A termelés kiszervezése rendkívül sebezhetővé tette a fejlett országokat – véli Baldwin. Az egyik ismert divatmárka példájával szemlélteti a veszélyeket: a népszerű divatcikkek termelése a Közel-Keleten zajlik, már a tervezéshez és az értékesítéshez sem kell olyan tudás és infrastruktúra, amellyel csak a fejlett országok bírnak. Az említett márkának már csak az imidzse amerikai. Vagyis Amerika csak addig profitálhat a termékből, amíg a vevők hajlandók többet fizetni az amerikai státusszimbólumként számon tartott, ám valójában aligha amerikai termékekért. Ha nem, akkor azonnal összeomlik az egész piac, és ennek leginkább a fejlett országok lesznek a kárvallottjai, nem pedig a termelési kapacitással bíró fejlődő piacok.
Baldwin egyenesen a társadalmi szerződés felrúgásával vádolja a kiszervező cégeket. A kiszervezés lényegében nem más, mint a hazai polgárokkal szembeni szolidaritás megkerülése: az elvándorló cégeknek nem kell adókkal és tisztes bérekkel támogatniuk a hazai munkásokat. Mint Caldwell megjegyzi, korábban, a tisztes megélhetést lehetővé tevő bérek biztosították a társadalmi stabilitást. A jóléti állam bérei kompenzálták a háborúban életüket kockáztató, és a nemzet reprodukciójáért felelős rétegeket. Caldwell ezután érdekes, de részleteiben nem kifejtett megjegyzéssel folytatja: „A Nyugaton az 1990-es években megjelent globalizációs folyamatok csak mértékükben különböznek a keleti blokk állami vagyonának kifosztásától” – véli. „De természetükben nem.” A fejlett termeléshez szükséges tudást csak a jóléti demokráciában lehetett létrehozni, gyakran jelentős állami támogatás segítségével, ezért az emberek elvárják, hogy ők is részesüljenek a gyümölcseiből. A tőke viszont nem akar osztozni, inkább a globális kapitalizmus szükségszerűségeire hivatkozik, és persze közben a globális egyenlőségről prédikál, mondván, hogy a nyugati munkások nem előbbre valók a fejlődő országokban élőknél.
A globalizált tőke Keleten és Nyugaton egyaránt rendkívüli befolyásra tett szert: sakkban tartja a kormányokat, azzal fenyegetve őket, hogy a termelést áttelepíti, amennyiben a kormányok számára kedvezőtlen környezetet teremtenek. A demokratikus politikai akaratnyilvánításnak így egyre szűkebb a területe.
Hogy a folyamatnak mi lesz a vége, Baldwin és Caldwell sem tudja. Csak abban biztosak, hogy valakinek fájni fog, mivel a globalizált tőke és a fejlett országok lecsúszó rétegeinek játszmája zéró összegű.