„Az Európai Unió ma már annyira rajta van a neoliberális síneken, hogy reformja elképzelhetetlen” – mond ítéletet a Le Monde Diplomatique hasábjain Perry Anderson, a hatvanas évek újbaloldali mozgalmának egyik vezéralakja.
A veterán neomarxista gondolkodó meglepően megértő hangon ír a jobboldali rendszertagadó mozgalmakról, amelyek általában nagyobb sikerrel szerepelnek az utóbbi években, mint kedvencei, a baloldaliak. Perry egyébként nem sok erőt fecsérel arra, hogy kormányképesnek mutassa be akár csak a hozzá közel álló baloldali rendszertagadó mozgalmakat is. Megelégszik azzal, hogy jogosnak ábrázolja tiltakozásukat. Mindenekelőtt az európai integráció elmélyülése megroppantotta a nemzeti szuverenitást, és vele a demokráciát. A monetáris unió, a stabilitási paktum és az egységes piac révén fokozatosan egyre több hatalom került a népi ellenőrzés alól kivont bürokratikus struktúrák kezébe. Ezért tudott akadálytalanul megvalósulni a drákói megszorítás-politika és a fokozódó privatizáció, valamint az állam gazdasági beavatkozásának visszaszorítása, egyszóval az, amit Anderson neoliberális felfogásnak nevez, és amit felelősnek tart a gazdasági stagnálásért. Igaz, mint maga is leírja, a lassulás már a hetvenes években elkezdődött, és az úgynevezett neoliberális politika csak válasz volt erre. Mindenesetre úgy látja, hogy ezzel szoros összefüggésben vált egyre oligarchikusabbá az európai elit, és egyre védtelenebbé azok a korábban alapvetően fontos rétegek, amelyek kiszorultak a munkaerőpiacról.
Két-három ország kivételével a tiltakozó politikai mozgalmak a jobboldalon sokkal erősebbek, mint a baloldalon. Anderson azzal magyarázza ezt, hogy a monetáris unióval és a migrációval kapcsolatban a baloldal csak bizonytalan ellenállásra volt képes. Éspedig internacionalista hagyománya miatt. A tömeges bevándorlás nyilvánvaló szükséghelyzetet teremtett, és ezt az amúgy is egyre nehezebb helyzetbe kerülő rétegek a bőrükön érezték. A jobboldali rendszertagadóknak nem esett nehezükre szembeszállni a migránsok beáramlásával, ellenben a baloldalt szinte megbénította az ideológiai hagyomány. A monetáris unióval is hasonló a helyzet. A baloldal mindennek akar látszani, csak nacionalistának nem, márpedig a közös pénz gazdaságpolitikailag eszköztelenné tette a kevésbé versenyképes országokat, és a fejlődés megtorpanása nagy nyomorral járt. A francia Nemzeti Front felvetette, hogy visszahozná a frankot, az olasz Északi Liga pedig a lírát élesztené újra. Ezzel szemben a baloldali rendszertagadók csak lanyha és nem is éppen közérthető reformterveket szövögetnek.
Az európai választópolgárokat soha senki nem kérdezte meg arról, hogy mekkora külső munkaerő beáramlását tekintenék elfogadhatónak vagy kívánatosnak. „A demokrácia tagadása az Európai Unió struktúrájává vált”, és ez kezdettől kizárta, hogy a polgárok beleszóljanak abba, milyen is legyen a lakosság összetétele a jövőben. Az idézett okoknál fogva a baloldal sokkal következetlenebbül utasítja el ezt a fajta Európát, mint a jobboldal.
De a jobboldal sem képes áttörni, ugyanis a választók többsége a biztonságot választja, pedig ma már többen elégedetlenek a fennálló viszonyokkal, mint ahányan elégedettek. „A félelem felülírja a haragot.” Hogy miért győzött akkor a Brexit-tábor Nagy-Britanniában? Mert a szuverenitás a briteknek egyben identitás-kérdés is. Az ő múltjukkal nehezebb elfogadni, hogy belgiumi bürokraták dirigáljanak Angliának. A kontinensen más a helyzet. Görögországban a rendszer integrálni tudta a rendszertagadó Szirizát. Franciaországban Macron személyében rendszertagadó-pótlékot tudott előteremteni a saját soraiból. Ebből Anderson azt a tanulságot vonja le, hogy a baloldalnak le kell számolnia európai integrációs illúzióival. Lehetséges, hogy az Uniót le kell bontani ahhoz, hogy valami jobb épüljön helyette. Mindenesetre Anderson erre nem sok esélyt lát, amíg az eddigieknél mélyebb gazdasági válság be nem következik. Jó marxista lévén, ennek eljövetelében azért nem kételkedik.