„A társutasság mélyen gyökerező pszichológiai igényeket elégít ki, ezért valószínűtlen, hogy valaha is eltűnik” – olvassuk John Gray eszmetörténész esszéjét a New Statesmanben.

Gray azt a kérdést járja körül, hogy mi motiválta a Szovjetunió nyugati apologétáit. A húszas és a harmincas években a haladó gondolkodású értelmiség körében általánosnak számított a nézet, miszerint a Szovjetunió a leáldozóban lévő kapitalista modellt meghaladva igazságosabb és gazdasági szempontból is hatékonyabb társadalmat épít. Nem csak a bolsevik kommunizmus hívei gondolták így, hanem a demokratikus szocializmus ideológiai támogatói is. A korai amerikai pragmatistáktól kezdve a brit baloldalig tekintélyes értelmiségiek nyilatkoztak elismerőleg a bolsevik társadalomszervezésről. Sőt, a nyugati baloldal többségének a lelkesedése egészen 1956-ig, a magyar forradalom leveréséig kitartott, és volt, aki még utána is hitt az ideológiában, még ha a valóban létező szocializmussal kapcsolatban már nem táplált is illúziókat.

Hogyan lehetséges, hogy tanult emberek álltak ki a szovjet ideológia mellett? Gray szerint részben személyes érdekeiket követték. Azok a nyugati baloldali értelmiségiek, akik a második világháború előtt a Szovjetunióba látogattak, különleges bánásmódban részesültek. A szovjet vezetés elkényeztette őket, és mindent megtett annak érdekében, hogy ne szembesüljenek az országot sújtó nyomorral és elnyomásal. Így, még ha tudtak is egyet-mást, könnyebb volt szemet hunyniuk. Nem meglepő, hogy csak kevesen (Gray Arthur Koestlert emeli ki) láttak át a szitán és szálltak síkra a szovjet kommunizmus ellen.

Ráadásul a nyugati értelmiség tagjai azt remélhették, hogy a szovjet típusú társadalmakban fontosabb társadalmi szerep hárul rájuk, mint a nyugati kapitalista demokráciában. Gray felidézi, hogy a New Statesmant alapító Sidney és Beatrice Webb egyaránt gazdag családból származott, arisztokrata illetve kereskedő felmenőkkel. Bár nem voltak sem kommunisták, sem marxisták (sőt, eleinte a Herbert Spencer-i szociáldarwinizmus, a minimális állam és az individualizmus hívei voltak), azt gondolták, hogy a szocialista társadalmak megszervezése és vezetése az értelmiség feladata lesz, és ezáltal az értelmiség az új rend vezető elitjévé válhat. Gray lényegében azzal vádolja a felsőbb társadalmi osztályokból származó Szovjetunió-apologétákat, hogy társadalmi előjogaik átmentése végett váltak a bolsevik rendszer társutasaivá.

Az önérdek mellett azonban fontos volt az ideológiai meggyőződés is – teszi hozzá Gray. A nyugati haladó értelmiség hitt a szovjet ideológiában. A világgazdasági válság miatt azt gondolták, hogy a kapitalizmus menthetetlen. És, mint azt Gray egy korábbi esszéjében kifejtette, a kommunizmus esetében a terrort csak mellékterméknek tekintették. Szerinte a liberálisok egy része azért elnézőbb a kommunizmus bűneivel szemben, mert ugyanazon eszmei alapokból indul ki, mint a kommunisták: a liberalizmus univerzalista, konstruktivista változata lényegileg ellentétes az értékpluralizmussal, hiszen feltétlen és megkérdőjelezhetetlennek gondolt erkölcsi elvek alapján akarja felépíteni az igazságos társadalmat. Közös bennük a determinisztikus történelemszemlélet, a haladással kapcsolatos elkötelezettség is. Igaz, Gray is elismeri, hogy ez erős általánosítás, hiszen a liberális Bertrand Russell már a bolsevizmus hajnalán világosan látta, hogy a terror a rendszer lényegi eleme.

„Az ideológiai társutasság jelensége nem szűnt meg a kommunizmus összeomlásával” – jegyzi meg Gray. A nagy társadalmi víziókban hinni akarók ma is találnak maguknak ideológiát. Például a liberális demokrácia feltétlen híveivé válhatnak, és azt gondolhatják, hogy Amerika feladata a világ felszabadítása és a demokrácia terjesztése – mint ahogyan az iraki háborút támogató hasznos idióták is azt hitték. Az elmúlt évtized eseményei, mindenekelőtt a tragikus iraki háború miatt azonban ma már igencsak nehéz ebben hinni. Mások az Európai Uniót tartják a történelmi haladás letéteményesének – ám tekintettel az EU lassan állandósuló, többszörös válságára, ez az illúzió is egyre nehezebben fenntartható – véli Gray. Putyin rendszerével másként állunk, ez esetben a nyugati támogatók és ellenzők egyaránt erősen elfogultak: az előbbieket liberális társadalmukkal szembeni gyűlölet fűti, de Putyin liberális bírálói sem kevésbé elfogultak: ők hovatovább már Sztálinénál is szörnyűbbnek vélik a jelenlegi moszkvai kormányzatot. Az észak-koreai és a venezuelai rezsim sem dicsőíthető egykönnyen. Az iszlám fundamentalizmus esetleg csak a liberalizmus és a kapitalizmus legelvakultabb ellenzői számára jelent ideológiai reményt.

Nincsenek könnyű helyzetben azok a reménybeli utópisták, akik szívesen lennének egy grandiózus ideológia társutasai – jegyi meg Gray. Ellentétben a húszas évekkel, ma, a globális média korában már nagyon nehéz a haladó gondolkodású forradalmi elitnek szemet hunynia az eszményeiket állítólag megtestesítő rezsimek borzalmai fölött.