„Sok liberális örömmel fogadta a közösségi gazdaságot. De vajon sikerül-e túlélniük?” – olvassuk Nathan Heller riportját a New Yorkerben.
A közösségi szolgáltatást sokan a munkavégzés huszonegyedik századi formájának tekintik. És valóban, számos területen egyre népszerűbb. Ilyen a lakások rövid távú kiadása, az alkalmi jelleggel végzett taxizás, az apró-cseprő ügyek elintézése. A közösségi szolgáltatások szervezői előszeretettel reklámozzák magukat a kötetlen beosztású és főnök nélküli munkavégzés lehetőségével. Az önálló munkavégzés Amerikában, a protestáns etika és az individualizmus hazájában különösen népszerű. Még a baloldal is romantikával tekint a kisvállalkozókra: Charles A. Reich jogász-szociológus már a hetvenes években is azt jövendölte, hogy a jövő munkaszervezése szakít a hierarchiákkal, és közvetlen kapcsolatot tesz lehetővé a megrendelő és a munkavégző egyén között.
Heller interjúiból kiderül, hogy a közösségi gazdaságból megélni vágyók zöme, különösen a monoton és hierarchikusan szervezett adminisztratív állásokból menekülők valóban nagyra értékelik a szabadságot. Általában még azok is élvezik, hogy maguk osztják be az idejüket és viszonylag szabadon dönthetik el, hogy melyik megbízást fogadják el, akik kényszerből lettek közösségi vállalkozók.
A szabadságnak azonban ára van. Mint arra Heller interjúalanyai is felhívják a figyelmet, az alkalmi jelleggel, kényszervállalkozóként végzett közösségi munka a többség számára nem termel biztos, és végképp nem kiszámítható jövedelmet. Bár van, aki „a kapitalizmus demokratizálásának” tartja, nem igaz, hogy a közösségi szolgáltatások mindenki számára egyenlő lehetőségeket teremtenek: a szabad szobáját vagy lakását az adhatja ki a legnagyobb haszonnal, aki egy turisták által kedvelt nagyváros belső kerületében rendelkezik ingatlannal. Uber-sofőrnek csak az állhat, akinek van jó állapotban lévő autója.
Heller szerint ennél is ellentmondásosabb, hogy a nagyvállalatok, sőt akár állami cégek, mint például az amerikai posta is egyre inkább kiszervezik a munkát, és állandó alkalmazottak helyett rugalmas, alkalmi munkavállalókkal végeztetik el a munkát. A közösségi szolgáltatások növekvő népszerűségével csökken a teljes állásban foglalkoztatottak aránya, és nő a kényszervállalkozóké. Minél több az Airbnb-n kiadott lakás, annál kevesebben dolgoznak szállodában. Csakhogy az alkalmi munkásoknak kevesebb bért és juttatást kell fizetni, ráadásul bármikor lapátra tehetők, ha éppen nincsen szükség rájuk. Mint ahogyan az Uber példája mutatta, a közösségi gazdasággal leginkább maguk a munkát szervező cégek járnak jól. A megbízási szerződéssel bedolgozók kiszolgáltatottak, hiszen nem kapnak egészségbiztosítást, és általában nyugdíjjogosultságot sem szereznek, illetve az Egyesült Államokban a munkavállalókat megillető adókedvezményekre sem számíthatnak. Mint azt Jacob Hacker, a Yale politológusa kimutatta, a vállalatok könnyen a kiszolgáltatott alkalmi munkavégzőkre háríthatják a gazdasági kockázatokat.
A közösségi gazdaság szelleme idegen a liberális gondolattól – véli Heller. A 19. és 20. századi amerikai baloldali liberálisok a kollektív érdekérvényesítéstől remélték a tömegek életkilátásainak és munkakörülményeinek javítását, a kiszolgáltatottság csökkentését, nem pedig az egyéni verseny fokozásától. És persze fontos szerepet szántak az államnak mind a szabályozás, mind pedig az újraelosztás terén. A közösségi gazdaság szereplői viszont éppen ellenkezőleg, ellenzik az állami beavatkozást, és az egyént hibáztatják, ha nem sikerül boldogulnia.