„A totalitarizmus vonzását növeli, ha ellenfeleiben az önkritika öngyűlöletté, a szabadság cselekvésképtelenséggé torzul” – írja Spencer Case, a boulderi Kaliforniai Egyetem filozófusa a Quillette magazinban.
Abbeli igyekezetükben, hogy kerüljék a sovinizmus látszatát, tanult emberek gyakran közömbösen, sőt egyenesen megvetéssel tekintenek saját társadalmukra. Egy másik filozófus, Roger Scruton ezt a magatartást nevezte el „oikofóbiának”, vagyis az otthontól való rettegésnek. Case szerint ez a magatartás gyakran abból ered, hogy emberek csoportjai javítani akarnak a környező világon. A csoportszellem pedig nagyon is hajlamosít a túlbuzgóságra, illetve a más vélemények szankcionálására. Úgy okoskodik, hogy az „inverz nacionalizmus” egyik forrása az efféle purista mozgalmakban keresendő. Empirikus kutatásokat nem idéz, helyettük inkább személyes anekdotákra épít. Felemlíti egy kairói élményét fiatalkorából, amikor másokkal együtt egy Ford-ösztöndíjas találkozón vett részt. Az egyik amerikai hölgy az Egyesült Államokkal rokonszenvező arab hallgatóságnak elmagyarázta, hogy Amerika a rasszizmus földje, a rasszizmussal nem vádolható Obama elnök pedig olyan embereket ölet meg a drónjaival, „akik úgy néznek ki, mint önök”. És a többi jelenlévő amerikai Ford-ösztöndíjas nem szólt semmit. Bizonyos körökben egyszerűen nem illik a hazát megvédelmezni. A Ford-ösztöndíjasok „globális gondolkodású” liberálisok, és mindenáron meg akarják magukat különböztetni a zászlólengető bunkóktól – állítja Case.
Orwell már 1941-ben megírta, hogy aki „a miénkhez hasonló társadalmakban értelmiségnek tekinthető”, az nemigen érez mély kötődést hazájához. Azóta ez a magatartás messze túlterjedt az egyetemek világán, és Case három neves szerzőhöz fordul bizonyságért.
Richard Rorty amerikai filozófus huszonhárom évvel ezelőtt a New York Timesban, miután megdicsérte a baloldalt, amiért kiáll a marginális társadalmi csoportok mellett, sajnálattal állapította meg önnön politikai táboráról, a baloldalól, hogy hazafiatlan. Nem leli örömét az országban, amelyben él, gondolni sem tud nemzeti identitásra, még kevésbé nemzeti büszkeségre. A baloldali Rorty élete végén egy esszében azt a kérdést vizsgálta, hogy vajon a Biblia avagy a Kommunista kiáltvány szolgálja-e inkább az egyenlőség ügyét (az utóbbi nyert), és hevesen bírálta az identitáspolitika híveit, akik szerinte szembeszálltak a hagyományos amerikai pluralizmussal.
Patrick Allitt, az Emory Egyetem történészprofesszora tíz évvel ezelőtt megjelent pedagógiai tárgyú könyvében arra hívta fel a figyelmet, hogy a modern amerikai történelmet ismertető tankönyvekben az előítéletek, a diszkrimináció és az elnyomás leírása dominál, mintha az lett volna a cél, hogy a diákok elszégyelljék magukat, amiért amerikaiak.
A Metazin régi ismerőse, Pascal Bruckner 2006-ban megjelent könyvében a nemzeti öngyűlölet mechanizmusát elemzi, és arról ír, hogy Európában ma az a konformista, aki Európát (mármint az európai kultúrát és hagyományt) támadja. Case megemlíti, hogy Brucknert bíróság elé állították, mert a Franciaországgal szemben ellenséges franciaországi muszlim csoportokat az erőszakos dzsihadisták „ideológiai kollaboránsainak” minősítette. Igaz, felmentették.
Case ezek után felállítja azt a hipotézist, hogy az emberek magabiztos identitásukat nem fogják elhagyni, sem részben feladni egy önmagában bizonytalan identitástudatért. Más szóval, a hazafiság vonzó lehet az integrálandó jövevényeknek, hiánya viszont akadálya az integrációnak. Jó filozófushoz méltón, Case empirikus bizonyítékok teljes hiányában is magabiztosan állítja, hogy valamiféle területhez és az ott élő csoporthoz tartozás az emberi természet elválaszthatatlan része.