„A posztfaktuális korszak már elég régen elkezdődött” – olvassuk Steven Poole publicista recenzióját a New Statesmanben két brit publicista, Evan Davis illetve Matthew d’Ancona nagyjából egy időben megjelent könyvéről, amelyek egyaránt az álhírek terjedésének okait, politikai hatásait és megfékezésük lehetőségét boncolgatják.

Az amerikai választás óta elárasztották a sajtót az álhírek veszélyeivel kapcsolatos cikkek. A ’posztfaktuális’ kifejezést a tavalyi év szavának választották. Általánosan elfogadottá vált az aggodalom, miszerint a közbeszéd leromlásáért elsősorban az internetes média, főleg pedig a közösségi oldalak a felelősek. Szinte naponta jelennek meg olyan vélemények, amelyek a demokrácia összeomlásától tartanak, mondván, hogy az álhírek ellehetetlenítik az érdemi politikai párbeszédet és ezzel a demokratikus döntéshozatalt.  Bár a félelmek népszerűek a Brexitet és Donald Trump győzelmét nehezen emésztő értelmiség körében, amely a populista demokráciától félti önmagát és a világot, a baloldaliak és a liberálisok ugyancsak előszeretettel terjesztik a fél- vagy negyedigazságokat, sőt az összeesküvés-szerű feltételezéseket is, ha azok megerősítik saját előfeltevéseiket.

Valójában azonban szó sincsen arról, hogy új jelenséggel állnánk szemben – figyelmeztet Poole. Az álhírek egyidősek a sajtóval. Már a koraújkori – amúgy szinte kizárólag politikai és gazdasági különérdekeket képviselő – sajtóban is hemzsegtek a nyilvánvaló hazugságok. A Cion bölcseinek jegyzőkönyve és a hasonló, primitív összeesküvés-elméletek elterjedéséhez sem kellett internet. A politikailag motivált ferdítés, a szándékos manipuláció, sőt a hazugság még ennél is régebbi keletű: lényegében a politika szükségszerű velejárója. „A politikában az őszinteség a szabályt erősítő kivétel.” Az álhírekkel kapcsolatos eltúlzott és hisztérikus félelmek maguk is a közbeszéd szenzációhajhásszá válásának és bulvárosodásának következményei.

Poole elismeri, hogy az internet demokratizálja az ostobaságot, és azt is, hogy a posztmodern filozófiai és társadalmi konstruktivizmus gyengíti a megkérdőjelezhetetlen igazságokba és a tényekbe vetett hitet. Ám egyúttal politikailag motivált illúziónak tartja a normatív liberalizmus alapvetését is, amely szerint a társadalmi vita, ha megfelelő keretek között zajlik, racionális – vagyis a liberális elvárásoknak megfelelő – ítéleteket eredményezhet. Már csak azért sincs így, mert maga a ’tény’ is társadalmilag konstruált és normatív fogalom: a konvenció dönti el, mit tekintünk objektív, megkérdőjelezhetetlen ténynek. A recenzens Davis könyvéből idézve megjegyzi, hogy a globális felmelegedés híveinek sincsen végső, tudományos bizonyítékuk (főleg nem a felmelegedés mértékéről és sebességéről), inkább csak hisznek benne.

Ráadásul a fősodorhoz tartozó média, csakúgy, mint általában az elit igencsak rászolgált a közbizalmatlanságra. Mint egy friss esszében William Galston közösségelvű-liberális filozófus is rávilágít, az emberek éppen azért hisznek az alternatív médiában, mert elvesztették a hagyományos sajtó és az elit iránti bizalmukat. Az álhírekre specializálódott orgánumok elterjedése nem a válság oka, hanem egy mélyebb társadalmi krízis következménye.

Mindez persze egyáltalán nem azt jelenti, hogy az interneten burjánzó, és a hagyományos médiába is egyre inkább átszivárgó álhírek ne lennének veszélyesek. Csak azt, hogy nem lehet mechanikusan kiszűrni őket, mint ahogyan arra a Facebook alkalmazása is törekszik. Hiszen ha az emberek nem bíznak a szakértőkben és a hagyományos médiában, akkor a politikai elittel összefonódó internetes óriáscég algoritmusaiban sem fognak – figyelmeztet Poole.