„A globalista emberjogi mantrákkal nem lehet rendezni a Nyugat és az iszlám problémákkal terhes kapcsolatát” – idézi Pierre Manent francia filozófust a Wall Street Journal hasábjain Sohrab Ahmari, a lap iráni származású ifjú vezércikk-írója.

Ahmari, aki szüleivel gyerekkorában emigrált Amerikába a papi állammá alakított Iránból, Párizsban beszélgetett a konzervatív francia gondolkodóval a mai világ dolgairól, és egyetértésben állapították meg, hogy a kereszténység és az iszlám társadalomfelfogása élesen elüt egymástól, mivelhogy az iszlám törvényalkotó és államirányító vallás. Az iszlámban a hit közössége összeforr az állammal. Ezért is volt kilátástalan a Nyugatnak az az elképzelése, hogy a jogok és a liberális normák birodalmaként kell fellépnie és magába olvasztania az egész világot. Az iszlám két részre osztja a világot: ’a behódolás házára’, ahol az iszlám hit uralkodik, és ’a háború házára’, ahol a hitetlenek élnek. Amióta összeomlott az Oszmán Birodalom, az iszlám világának, legalábbis közel-keleti, elő-ázsiai részének nincs uralkodója, akivel a világ többi része megállapodást tudna kötni. Ez Manent szerint az iszlám és a világ közös tragédiája.

Mint ebből is látszik, a filozófus ellenzi azt a bevett felfogást, miszerint a terroristák egyáltalán nem jó muszlimok, és a terrorizmusnak semmi köze az iszlámhoz. Kifejezetten bírálja Emmanuel Macront, az új francia elnök ugyanis örömmel közölte, hogy francia kultúra már nincs, hanem franciaországi kultúra van, és az sokszínű. Ily módon az itt élő muszlimoknak nincs mihez viszonyulniuk, és sokan közülük épp ezért maradnak kívül a társadalmon. A mai liberális felfogás szeretne megszabadulni az organikus politikai közösségtől, miután a hitbélitől már sikerült. Egyedüli alanyainak az önálló egyént és a teljes emberiséget tekinti, ami érthető a fél életüket interkontinentális légi járatokon töltő emberek esetében. Ők részegítőnek érzik a szabadságot, amelyet megélnek, és legszívesebben világpolgárnak tekintik magukat. A Tocqueville-féle klasszikus konzervatív liberálisok utódának számító katolikus Manent megjegyzi, hogy ez a magatartás, bármennyire érthető is, természetesen neheztelést vált ki a társadalomból, és véleménye szerint a rendszerkritikus pártok legutóbbi megerősödése ennek éppen csak első jelei közé tartozik. Nem bizonyítható, ismeri el, hogy pont a nemzetállam az egyetlen életképes államforma, de abban biztos, hogy a teljes emberi élet szükséges feltétele, hogy az egyén valamilyen közösséghez tartozzék. „Ez volt a görögök és a rómaiak felfogása. És a kereszténységé.” Mellesleg Manent azt is érthetőnek tartja, ha a „sérültebb” közép-európai társadalmak különösen viszolyognak a nemzetek feletti liberalizmustól. Név szerint is megemlíti Magyarországot, mint amely attól tart, hogy nem bírná ki, ha olyan multikulturális nyomás alá kerülne, mint a mai Franciaország. Emiatt Manent azt gondolja, hogy ha az Európai Unió meg akarja büntetni a választókat, amiért „az ilyen országokban” nem a megfelelő kormányt választották, akkor az csak visszaüthet.

A nacionalizmus és a liberalizmus sikeres tizenkilencedik századi frigye a huszadik század első felében csúnya válásba torkollott – fejtegeti Manent, természetesen a totalitárius diktatúrákra utalva. Nem tartja azonban indokoltnak, hogy emiatt a nemzetállamra hárítsák a felelősséget, és azt állítsák, hogy ha ismét érvényre jutna a nemzetállami gondolat, abból óhatatlanul szélsőjobboldali diktatúra, sőt talán háború is következnék. Éppen ellenkezőleg. A nemzetállam nem tüntethető el, és ha nem engedik érvényesülni, abból lehet csak igazán baj. „Ha nem engedjük a nemzet észszerű felfogását érvényesülni, az észszerűtlen felfogása nyer teret. Mert bármennyire meggyengült is, a nemzeteszme élni akar.”