„A választók tudatlanok – és mindig is azok voltak” – írja tanulmányában a Brooking Institution két kutatója, Jonathan Rauch és Benjamin Wittes. Hozzáteszik azonban, hogy emögött nem ostobaság van, hanem józan belátás.

Az elmúlt évben elöntötték a sajtót a választók tudatlanságával kapcsolatos írások. A Brexit, majd az amerikai elnökválasztás után sokan a választók tudatlanságát okolták a szerintük rossz, sőt érthetetlen választási eredményekért. Abból indultak ki, hogy csak azért kerülhettek többségbe az EU elhagyását szorgalmazó szavazatok, és csak azért győzhetett Trump a választáson, mert az emberek ostobák és irracionálisak.

Rauch és Wittes nem vitatja a választók tudatlanságára vonatkozó állítást. Számos statisztika igazolja, hogy a választók többségének általában halvány fogalma sincsen alapvető tényekről, a politikáról nem is beszélve. Az amerikaiak többsége nem tudja, kinek áll jogában hadat üzenni, és a többség úgy hiszi, hogy az alkotmány szerint az Egyesült Államok keresztény állam. A szerzők megjegyzik azonban, hogy korántsem új keletű jelenségről van szó. 1964-ben, a hidegháború kellős közepén az amerikaiak mindössze 38 százaléka tudta, hogy a Szovjetunió nem NATO tagállam.

Elemzők, politikusok és tudósok tömkelege javasolja, hogy mindezen változtatni kell. Általában az emberek felvilágosítását és a közügyekbe történő bevonását ösztönöznék, azt remélve, hogy ettől racionálisabb döntéseket hoznának, és erősítenék a demokráciát.

Rauch és Wittes kétli, hogy a részvétel erősítése jó ötlet lenne. A választók ugyanis azért tudatlanok a közügyekben, mert nem különösebben érdekli őket a politika. Elvárják, hogy a dolgok rendben működjenek, de maguk nem szeretnének aktívan részt venni a közügyek intézésében. Nagyjából úgy vannak vele, mint a többség az autóval: használni akarja, de általában nem érdekli, hogyan működik, sőt azt sem akarja tudni, a szerelő pontosan mit és miért csinál. „A választók azért tudatlanok, mert racionálisak, nem pedig azért, mert hülyék.” Tisztában vannak vele, hogy még ha akarnák, sem tudnák jelentősen befolyásolni a döntéseket a maguk egyetlen szavazatával. A patkoltabbak pedig azt is tudják, a kollektív döntések sosem tükrözik az egyéni preferenciákat. Arról nem is beszélve, hogy a több ismeret nem feltétlenül jár együtt a racionális döntésre való képességgel. Az ember ugyanis elfogult, és az új értesüléseket szelektíven használja: sokszor saját előítéleteit bástyázza velük körül.

A szerzők elvetik az episztokrácia lehetőségét is. Alapjában lenne ellentétes a demokratikus kormányzás elvével, ha a választójogot végzettséghez, illetve tudáshoz kötnék. Arról nem is beszélve, hogy politikai tekintetben a tanult emberek sem kevésbé elfogultak, mint az átlagember – csak kifinomultabban tudnak érvelni saját véleményük mellett.

A demokrácia működéséhez a populáris kontroll és a szakértői döntéshozás összhangja szükséges – véli Rauch és Wittes. A demokráciában minden döntést a népakarat legitimál, ez azonban nem jelenti, hogy minden technikai kérdésben magának a népnek kellene közvetlenül állást foglalnia. Olyannyira nem, hogy még magát a demokratikus kontrollt is többnyire szakértői testületek, esetenként nem is közvetlenül választott testületek gyakorolják. Rauch a Metazin által is ismertetett korábbi cikkében a pártok kapcsán fejtette ki, hogy milyen fontos szerepe van a nép és a szakértők közötti közvetítő szervezeteknek, amelyek moderálják a népakaratot.

A szakértői ügyvitel és a demokratikus kontroll egyensúlyának ideális példájaként a szerzők a titkosszolgálatok működését említik. Kifejtik, hogy a titkosszolgálatokat szakértők irányítják, és működésük nem is teljesen átlátható, mindazonáltal közvetett módon ugyan, de a népnek van ráhatása a szervezet működésére. Ha nagy botrány tör ki, annak súlyos politikai következményei lehetnek, amelyek a titkosszolgálatok működését sem hagyják érintetlenül: leváltják a szakértőket és átírják a működési szabályokat. Nem véletlen, hogy a demokratikus intézményekbe vetett bizalom általános csökkenése ellenére a titkosszolgálatokkal szembeni bizalom nem esett vissza.

Tanulmányuk végén a szerzők megjegyzik, hogy a szakértőkrácia és a populáris kontroll egyensúlya csöppet sem új gondolat. Az amerikai fékek és ellensúlyok rendszere, illetve az arisztokratikus és a demokratikus intézmények vegyítése az alapító atyák nagy találmánya volt. Mint James Madison többször is kifejtette, a cél egy olyan hibrid rendszer létrehozása volt, amely egyrészt korlátot szab a tömegek közvetlen hatalomgyakorlásának, másrészt viszont demokratikus kontrollnak veti alá az elitet. Madison tudta, hogy jobb az olyan demokrácia, ahol a nép csak a vezetőket választja ki, és nem avatkozik közvetlenül a kormányzásba. Így fogalmazott: „A nép képviselőinek véleménye sokszor jobban tükrözi a népakaratot, mint a nép szava.”