„A következő populista hullám a fiatalokat célozza majd meg” – kondítja meg a vészharangot az American Conservative hasábjain Rachel Lu filozófus, a Minnesotai Szent Tamás Egyetem tanára.
Hogy az új populista hullám milyen színezetű lesz, azt Lu nem tudja. Nem zárja ki, hogy a radikális baloldal talál utat a fiatalokhoz, például Bernie Sanders, aki a demokrata párti elnökjelöltségért vívott versenyben őszinte, de erősen leegyszerűsítő balos frazeológiájával meglepetésre szoros versenyre kényszerítette Hillary Clintont, az uralkodó elit képviselőjét. Trump személyi kultusza az egyszerű amerikaiak idősebb nemzedékének körében hatott, ők azok, akik elveszett társadalmi státuszukat siratják. Visszafelé azonban nem vezet út, ezért Lu biztosra veszi, hogy a Trump keltette lelkesedés idővel alább fog hagyni. Az így keletkező vákuumot azonban előbb-utóbb valami más fogja betölteni, és Lu szerint az ifjúsági populizmus lesz az. Megemlíti, hogy Obama elnök kezdetben nagyon is az ifjúságra apellált, sok fiatallal vette magát körül, fiatalokat mozgósított elnökválasztási kampányaiban, kivált az elsőben. De programja egyáltalán nem volt fiatalos. Nagyon is a bevett politikák talaján állt, ígéretei általános jellegűek voltak és nem is valósította meg őket következetesen. Akkor már Bernie Sanders sokkal érthetőbben szólt a fiatalokhoz: ingyenes egészségügyi ellátást és felsőoktatást követelt, valamint a jövedelmek tömeges átcsoportosítását a gazdagabbaktól a szegényebbek felé.
Sanders az Occupy mozgalommal rokonszenvező balos fiatalokat tudta mozgósítani, és azoknak a fiataloknak a magatartása a korábbinál sokkal népesebb rétegeket is vonzhat. Lu nem tartja elszigetelt jelenségnek, hogy egyes fiatalok a harcos tiltakozást vonzóbbnak találják például a házasodásnál és a családalapításnál. Nehéz ugyanis álláshoz jutniuk, nagy teherként nehezedik rájuk a diákhitellel összeszedett adósság. A konzervatív életrecept úgy szól, hogy dolgozzanak keményen, ne siránkozzanak, a pénzügyi gondjaikkal pedig akkor álljanak elő, ha már nem fogyasztanak naponta öt dollár ötven centes kávét – és akkor az alkoholról még nem is szóltunk. Elvben persze igaz, hogy a takarékosság és az önmegtartóztatás jó stratégia, de köztudomású, hogy még a jövőjüket kilátástalannak érző idősebbek sem fogadják meg az efféle tanácsot, hát még a fiatalok. Sok millió harmincöt évnél fiatalabb amerikai éli meg súlyos csalódásként a felnőttkort. Elhelyezkedniük, tartós párkapcsolatba lépniük egyaránt nehéz, szorongás tölti ki az életüket. Hetven-nyolcvan év óta ők az első olyan nemzedék, amely nem lát semmilyen jövőt maga előtt, még kevésbé a gyerekei előtt.
Lu itt nyilván elvonatkoztat a szerencsésebb osztályok gyermekeitől, habár az Occupy mozgalomban éppenséggel messze túlképviselték osztályukat. Mindenesetre úgy látja, hogy a hamarosan nyugdíjba készülők bizony megfeledkeztek arról, hogy gondoskodjanak a mai húsz-harmincévesek nemzedékének jövőjéről. Amazok legalábbis így érzik, és ha ezt az érzést valaki fel tudja használni, akkor nagyon váratlan dolgok következhetnek be.
Lu azt javasolja Amerikának, hogy cselekedjék, amíg nem késő. Az ifjúságnak pozitív perspektívát kell mutatni, különben rombolásra fordítja hatalmas energiáját. Csak az a baj, hogy a filozófus maga sem tudja, miben álljon az a pozitív perspektíva. Üdvözli például a gyermekvállaláshoz kapcsolódó adókedvezmények ötletét, de ettől persze nem lesz több vonzó munkaalkalom. Arra nézve az önálló vállalkozók alkalmi munkavállalására épülő „gig-gazdaságot” tekinti biztató kezdeményezésnek. (A gig szó alkalmi munkát jelent.) De hogy ettől miért erősödne a fiatalok biztonságérzete, azt nem fejti ki, és nehéz is lenne, mert a kutatások inkább azt sugallják, hogy a korábbi munkavállalási formáknál ez a rendszer nagyobb kiszolgáltatottságot eredményez. Abban azonban Lu biztos, hogy jobb hűvös fővel dönteni ma, mint megvárni, amíg a forrófejűek veszik kézbe a dolgokat.