„A mai Franciaország az 1788-as állapotokat idézi” – olvassuk Jean-Claude Milner nyelvész-filozófustól a Le Monde-ban.

Ezzel Milner nem azt akarja mondani, hogy jövőre a hagyományos értelemben vett forradalom fenyeget Franciaországban, tömeges önbíráskodással és rombolással, valamint terrorral, majd bukással. Ellenkezőleg, úgy látja, hogy mára kihalt a forradalmi hit, amelynek következtében a hagyományos forradalmak mégiscsak többek voltak fejetlen lázadásnál. A huszadik századnak még jellemző, sőt, mint írja, egyenesen uralkodó vonása volt a meggyőződés, hogy erőszakkal jobb társadalmat lehet teremteni. Sőt, a forradalom afféle szükségszerűségnek számított, amely időnként mindenképpen bekövetkezik, és a történelem akár forradalmak sorozatával is leírható volt. A huszonegyedik századra azonban ez a hiedelem kihalt. A forradalom szó viszont mit sem vesztett népszerűségéből. Sőt. A konzervatívok szemében korábban vagy kétszáz éven át negatív jelentése volt. Ma viszont már csak pozitív felhanggal használatos. Emiatt nagyon sokféle dolgot szoktak érteni rajta. Mindenképpen olyasfajta gyökeres változást azonban, amely a társadalom jobbítását célozza. A „jó” a gazdaságban nagyobb egyenlőséget jelent, a társadalomban pedig a kasztosodás megállítását, de legalábbis mérséklését. Mindezt azzal a megszorítással, hogy a demokratikus rendszer felszámolásáról nincs szó. Az az üzlet köttetett, hogy Maót és Lenint felejtsük el, cserében viszont a forradalmat nyugodtan emlegethetjük.

Émmanuel Macron, aki azóta Franciaország Köztársasági elnöke lett, tavaly ebben a szellemben jelentette meg Forradalom című könyvét. Hogy a forradalom, akármilyen új értelemben használják is, az állam fejétől származzék, az azért mégiscsak különleges. (Legalábbis Franciaországban, mert a múlt század latin-amerikai populista diktatúrái gyakran hajtottak végre felülről irányított „forradalmakat”.) Kivált, mivel az új elnök egyáltalán nem a társadalmi különbségek csökkentését, a jövedelmi szakadék áthidalását tekinti céljának, hanem a gazdasági hatékonyság növelését, és ezzel az évtizedek óta tartó stagnálás meghaladását. Ettől azonban Milner szerint még bekövetkezhet a könyve címében szereplő forradalom. A nagy francia forradalmat például nem pusztán a jövedelmi és társadalmi egyenlőtlenség robbantotta ki. Angliában sem volt kisebb a társadalmi osztályokat elválasztó távolság, de ott mégsem volt forradalom. Milner úgy látja, azért nem, mert a társadalmi rendszer nyitottabb volt. Franciaországban a szerepek előre le voltak osztva, a karrier lehetősége csak a nemesség előtt állt nyitva. Angliában nem. A gazdaságban és a közszolgálatban polgári családok gyermekei is felemelkedhettek. Nos, ma Franciaországban ismét zárt a rendszer. Legalábbis Milner szerint az oktatási rendszer lényegében tovább örökíti a társadalmi különbségeket, és a szülők egyáltalán nem bízhatnak abban, hogy gyermekeik többre vihetik náluk.

Hogy ezen miképp változtat forradalmi mértékben az új köztársasági elnök? Például azt tervezi, hogy a nemzetgyűlési képviselők többsége minden választás után újonc legyen. Olyasvalaki, aki addig nem töltött be ilyen tisztséget. És Milner ezt az elvet kiterjesztené a gazdaságra, valamint az állami intézményekre is. Ezzel a rotációval lehet szerinte garantálni, hogy ne csontosodjanak meg a társadalmi hierarchiák, s egyben reményt adni az embereknek arra, hogy ők is érvényesülhetnek. Kérdés persze, megvalósulhat-e és fennmaradhat-e ez a szüntelen rotáció annak ellenére, hogy nyilvánvaló bizonytalanságot visz a rendszerbe, és hatékonyság dolgában könnyen elmaradhat a mostanitól. Ráadásul semmi sem szavatolja, hogy nem az elit körein belül zajlik majd ez a fajta váltógazdaság. Márpedig ha igen, akkor kérdés, mennyiben tekinthető a változás forradalminak.