„Egy nemzedékkel ezelőtt a korrupció még nem volt világszerte a figyelem fókuszában. Általános volt a vélekedés, miszerint a gazdag társadalmakban a korrupció már a múlté, a szegény társadalmak korrupciójával pedig nem nagyon foglalkoztak. Azóta megváltozott a helyzet: a terrorizmus mellett ma a korrupció szerepel a legtöbbet a címlapokon. Vajon azért, mert nőtt a korrupció mértéke? Vagy inkább azért, mert szigorúbbak lettünk? Avagy egyszerűen csak arról van szó, hogy ma több tudásunk van a korrupcióról?” – teszi fel a kérdést Paul Collier oxfordi közgazdász a Times Literary Supplementben megjelent esszéjében, amelyben a korrupció kérdésével foglalkozó öt friss könyvet ismertet.
A korrupció Dél-Koreától kezdve Brazílián át Dél-Afrikáig, sőt Kínáig az egyik legfontosabb politikai téma. Kormányok buknak meg és politikusokat ítélnek börtönbüntetésre, illetve választások dőlnek el a korrupcióval kapcsolatos vádak miatt – utal Collier a francia elnökválasztásra.
A korrupció egyaránt jelen van a szegény és a fejlett országokban. Nem csoda hát, ha a nemzetközi szervezetek, élükön a Világbankkal egyre nagyobb figyelmet szentelnek a problémának, és igyekeznek intézményi megoldásokkal elejét venni. Collier elismeri, hogy a nemzetközi szervezetek és a normák segíthetik a közélet megtisztítását, ám önmagukban keveset érnek. Eleve csak akkor van jelentőségük, ha a nemzeti kormányok is az ügy mögé állnak. De még ez sem garancia, hiszen a normák csak akkor hatékonyak, ha betartják őket, márpedig a gyakorlat azt mutatja, hogy bármilyen szabályrendszer könnyen kijátszható. Egyebek között ezt példázza, hogy míg Észak-Olaszországban a skandináv államokhoz hasonlóan alacsony a korrupció mértéke, az ország déli részében a normaszegés számít elfogadottnak. Bo Rothstein oxfordi közpolitika professzor és Aiysha Varraich politológus kutatásából kiderül, hogy a korrupció legyőzéséhez elengedhetetlen egy olyan hivatalnokréteg, amely erkölcsi kötelességének tekinti a tisztességes ügyvitelt. Mint George Akerlof és Rachel Kanton közgazdászok is kimutatták, a korrupció elleni harc csak akkor hatékony, ha a közszolgák személyes identitásuk részének tekintik a tiszta és átlátható működést.
A tisztességes közszolgálatot küldetésnek tekintő bürokrácia azonban nem magától alakul ki. Robert Rotberg politológus A korrupció gyógymódja című könyvében azt írja, a megoldás kulcsa a korrupció felszámolásában elkötelezett vezető. Igaz ugyan, hogy Svédországban például nincs ilyen vezető, mégis alacsony a korrupciós szint, mégpedig azért, mert általános a korrupcióellenes ethosz a politikában és a közigazgatásban – ám itt a 19. századi centralizáció szilárdította meg ezeket a normákat. Rotberg a közös nemzeti identitás megerősítését is szükségesnek tartja a kollektív szolidaritás kialakítása érdekében. Ha ugyanis van ilyen szolidaritás, akkor az emberek hajlamosabbak lesznek bűnnek tekinteni a korrupciót. Az ilyen közegből kinövő vezetőtől Rotberg már joggal várhatja el, hogy kíméletlenül lépjen fel a visszaélésekkel szemben, kifejezve ezzel, hogy a közérdek előbbre való a magánérdeknél.
Collier megjegyzi, hogy különösen hatékony módja a normák megerősítésének a korrupt kormánypárti politikusok megbüntetése. Ha szövetségesein is példát statuál a kormányfő, azzal nem csak azt teszi világossá, hogy nem tűri a korrupciót, de egyúttal saját legitimációját és népszerűségét is jelentősen erősítheti, mint ahogyan tette azt Li Kuang-jao szingapúri miniszterelnök. Persze azért ez sem garantálja a korrupcióellenes harc sikerét. Kínában például, ahol a korrupció átszövi a gazdasági életet és a helyi közigazgatást, gyakran osztanak ki súlyos büntetést akár magas rangú politikusoknak is. Hogy ettől általában csökkenne a korrupció a társadalomban, azt kevesen állítják.