„A szociálpszichológiai társaság tagjai között kétszer annyian sorolják be magukat a legbaloldalibb kategóriába, mint a jobboldal összes csoportjába együttvéve” – olvassuk Uri Harristől a Quillette magazinban.

A szóban forgó felmérés öt éve készült, és azóta ez a túlsúly a dolgok természetéből fakadóan egyre nő. Ez persze még a társadalomtudományok terén is kirívó eset, de a jelenség általános, és a Metazinban is számos alkalommal esett szó róla. Az egyik szerző megállapította például, hogy a konzervatív diákoknak még diplomázás előtt elmegy a kedvük a tanári pályától. Régóta tartó folyamat ez, amelynek tartamáról nincs is vita, az okairól azonban van. Paul Krugman a New York Timesban a republikánusok jobbratolódásában vélte megtalálni az okot. Egyre inkább szembehelyezkednek a tudománnyal, például sokuk tagadja az evolúciós elméletet, még többen pedig a klímaváltozást, emiatt aztán a tudomány emberei természetesen elfordulnak tőlük – írta a Nobel-díjas közgazdász-kolumnista. Érdekes módon azonban, jegyzi meg Harris, a társadalomtudomány emberei sokkal nagyobb arányban baloldaliak és válnak átlagban egyre baloldalibbá, mint a természettudományok oktatói. Továbbá nem arányosan növekszik a semlegesek, a mérsékelt baloldaliak és a radikális baloldaliak aránya, hanem a mérsékelteké és a semlegeseké egyenesen csökken. Harris arról ír, hogy egyfajta purista spirál működik a karokon, melynek következtében a balos testületek egyre balosabb jelölteket vesznek fel maguk közé.

Akik ezt a túlsúlyt képviselik, a társadalmi igazságtalanságok, az elnyomás ellen fellépő egykori baloldaliak örökösei, csakhogy mégsem kommunisták, mivelhogy a kommunista kísérlet nyilvánvalóan elbukott. Helyette a nemzetközi kormányzást képviselik, fejtegeti Harris. Úgy vélik, hogy az ENSZ-nek és más nemzetközi szervezeteknek egyre több mindenben kellene döntést hozniuk az emberek életéről. Harris úgy látja, hogy ez is egyfajta társadalmi kísérlet, amelynek a kimeneteléről semmit sem tudunk. Nem tudjuk. hogy a valamilyen nemzethez vagy népcsoporthoz tartozás nem mélyen beágyazott része-e az emberi természetnek. Vagyis akik megpróbálják elfojtani, azok nem idézhetnek-e elő előre nem látható katasztrófát. Nem tudjuk, nem előz-e meg a nemzetállami forma több konfliktust, mint amennyit előidéz. Végül nem lehetséges-e, hogy a társadalom nem centralizált formában működik a legjobban? Harris ezek után azonnal rátér a mai kor egyik legvitatottabb problémájára, s azt kérdi, nem ütközik-e az emberi természet valamelyik alapvető tulajdonságával nagy, különböző nemzetiségű, kultúrájú és vallású tömegek beáramlása Európába. Lehet, hogy nem – ismeri el. De meg kell-e várnunk, amíg esetleg majd megállapítjuk, hogy „jó, hát ezek szerint a globalizáció nem működik”, ahogy a kommunizmusról derült ki utólag? Harris úgy látja azonban, hogy a tudomány szentélyeiben meg sem lehet vitatni ezeket a kérdéseket, merthogy már felvetésük is ellenkezik a progresszív ideológiával. Ahogy a neuropszichológia új megállapításait is elvi alapon vetik el, s ragaszkodnak például az „üres palatábla” elméletéhez, amely szerint nincsenek genetikai meghatározottságok, mindannyian egyformának születünk, tulajdonságokkal a környezet ruház fel bennünket. Az effajta tabusítás már akkor is működött, amikor a baloldali túlsúly még nem volt olyan nagy, mint manapság. Az amerikai szociológiai társaságból már negyven éve is el akarták távolítani James S. Colemant, aki kimutatta, hogy az iskolai deszegregáció erőltetett módszerei a szegregációt erősítik, mert a fehér bőrű lakosság elköltözését eredményezik. Hiába volt igaz, nem volt megengedhető. Ma idegengyűlölőnek minősítik azokat, akik leírják, milyen etnikai konfliktusok keletkeznek a bevándorlók hiányos beilleszkedése miatt. Márpedig a tudományért akkor is ki kell állni, ha ellentmondásba kerül a liberális tanokkal – írja Harris. Ha viszont a nem baloldaliak és a mérsékelt baloldaliak kiszorulnak a társadalomtudományból, akkor erre egyre kevesebb vállalkozó marad.