„Oktalanul egyre erősebben hittük, hogy a nemzetállam a múlté, s közben már magunknak sem tudtunk képet alkotni arról, micsoda is Olaszország, mit akarjon elérni a nemzetközi kapcsolatokban” – olvassuk Ernesto Galli della Loggia cikkét a Corriere della Serában.

A veterán politikai szociológust két fejlemény indította arra, hogy kifejtse, mennyire hibásnak tartja, hogy Olaszország az elmúlt évtizedekben lemondott a nemzeti érdeknek nemcsak az érvényesítéséről, de még a megfogalmazásáról is. Az egyik a menekültválság, amelyben az olaszok úgy érzik, hogy a többi európai ország cserben hagyta őket. Igaz, északabbra viszont úgy érzik az ottaniak, hogy az olaszok csendben továbbengedik az illegális bevándorlókat. A másik a Saint Nazaire-i hajógyár ügye. Az olasz állami hajóépítő nagyvállalat, a Fincantieri megszerezte volna a többségi tulajdont, de a francia állam leállította az ügyletet, mondván, hogy a hajógyáraknak legalább felerészt nemzeti tulajdonban kell lenniük. Úgy látszik, csak Olaszország intett búcsút a nemzetállamnak, a franciák, akikkel elvben partnerek az Európai Unióban, ezt csak akkor látják hasonlóképpen, amikor ők vásárolnak termelő tulajdont Olaszországban.

A második világháború óta most állt elő első ízben olyan helyzet, amelyben Olaszország nem számíthat senkire. Az olasz állam létrejötte nyomán, a tizenkilencedik század második és a huszadik első felében Olaszország megalapozatlan nagyhatalmi ábrándokat kergetett ugyan, de az első világháborúban végül is a győztesek közé került. A másodikban a vesztesek között volt, és utána le is számolt a nagyhatalmi hóbortokkal, sőt, a nemzeti érdekkel, mint olyannal is. A nemzeti érdeket a hidegháborúban joggal írta felül a szabad világ védelme, és ebben az időszakban Olaszország a NATO tagjaként számíthatott az amerikaiak feltétlen oltalmára. A hidegháború után Olaszország önfeledten vetette bele magát a globális világba, a baloldali kormányok mindig megszondázták a nemzetközi üzleti köröket, mielőtt bármibe belefogtak, beleszerelmesedtek az egymást követő külföldi baloldali sztárokba, előbb Tony Blairbe, majd Barack Obamába, valamint az Európai Unióba, amelyben feloldódnak, úgymond, a nemzeti közösségek. Nem ez történt, hanem francia–német, de valójában inkább egyszerűen német vezetés érvényesül, és Olaszországra olyan politikát kényszerít, amelyből lemaradás következik.

Galli della Loggia mindezért nem a németeket hibáztatja, hanem az olasz politikát. Ha egyszer a nemzetállamnak búcsút mond egy ország, ha meg sem próbálja megfogalmazni, mi a nemzeti érdek, akkor hogyan lenne elvárható, hogy mások tiszteletben tartsák? Ha valamikor, akkor az olasz nagykövetek szokásos nyári értekezletén jó alkalom lett volna ennek kifejtésére, hogy aztán a diplomatáknak legyen mit képviselniük külföldön. Nos, az értekezlet a francia és a spanyol külügyminiszter jelenlétében zajlott. El tudják ezt képzelni fordítva? – kérdezi keserűen Galli della Loggia.