A jobboldali tekintélyuralmi rendszerek tetteivel ellentétben a kommunizmus rémtetteit bevett szokás bagatellizálni – írja a Washington Postban Ilya Somin libertárius jogászprofesszor.

Helyi kínai pártlevéltárakból nyilvánosságra hozott adatok arra engednek következtetni, hogy az úgynevezett Nagy Ugrásnak nem harmincmilliónyi áldozata volt, mint évtizedeken át hittük, hanem jóval több, és sok adat került nyilvánosságra arról is, hogy milyen borzalmas halált osztott rájuk a kommunista rendszer. A szerző Frank Dikütter holland történész friss cikkére hivatkozva idéz fel hátborzongató eseteket az 1958 és 1962 közötti időből, amikor Mao Cetung úgy határozott, hogy egy csapásra gyors fejlődésnek indítja a kínai gazdaságot. 

Még a szovjet kollektivizálásnál is elsöprőbb erejű kényszerhullám zúdult a kínaiakra. Népi kommunákba kényszerítették, hogy folyamszabályozásra és egyéb kétes kimenetelű munkákra fogják őket. Az eredmény az amúgy is alacsony szintű mezőgazdasági termelés gyors összeomlása lett, hatalmas méretű éhínséggel. Mao elnök ekkor elrendelte, hogy a párt tegye rá a kezét a betakarított gabona egyharmadára, és kifejtette, hogy ha a lakosság fele éhen hal, az is vállalható azért, hogy a másik fele rendes ellátásban részesüljön. Az öregeket, a betegeket eleve kihagyták az élelmiszerosztásból. Két-három millió embert halálra kínoztak, gyakran egészen aprócska vétkekért. A politikai ellenfeleket már egy évtizeddel korábban kiirtották. Dikötter hátborzongató esetekre bukkant a helyi levéltárakban. Egy apát arra kényszerítettek, hogy élve temesse el fiát, amiért egy marék gabonát lopott. Egy férfinak fél fülét levágták, két lábát acélhuzallal kötözték össze, majd tízkilós kővel dobták hátba, végül izzó vassal megbélyegezték, mert kikapart a földből egy szem burgonyát.

A Szovjetunióban született Somin megjegyzi, hogy több rokona is odaveszett a holokausztban, és eszében sincs a nácik bűneit kisebbíteni, de amit Mao tett, az semmivel sem kevésbé rettenetes. Nyugaton az emberek általában Hitlert tekintik a világtörténelem legnagyobb tömeggyilkosának, olykor Sztálin társaságában. Pedig az áldozatok számát tekintve Mao mindkettejüket felülmúlta. Ma már biztosra vehetjük, hogy egyedül a Nagy Ugrásnak legalább negyvenötmillió ember esett áldozatául.

Hogy akkor mégis miért nem ítéli el a Nagy Ugrást a nyugati világ éppoly egységesen és szenvedélyesen, mint a nácizmust, arra Somin több magyarázatot is talál. Például, hogy a messzi távolban élő kínaiakkal a nyugatiak nehezebben tudnak azonosulni. Ezzel szemben a nemzeti szocializmus egy fejlett és polgárosodott nyugati társadalomban jelent meg, és Európában szedte a legtöbb áldozatát. A legfontosabbnak Somin azt tartja azonban, hogy a nyugati baloldal, amely sok tekintetben meghatározza a nyugati közgondolkodást, ma is vonakodik elismerni, milyen szörnyű rendszer volt a kommunizmus. Talán mert attól tart, hogy ezzel más baloldali ügyekre is fény vetülhet.

Márpedig a Nagy Ugrás túlélői és halottai egyaránt megérdemelnék, hogy igazságot szolgáltassanak nekik. Továbbá ahogy a hitleri kor rémtettei végleg ellehetetlenítették a nácizmus minden fajtáját, ugyanúgy a kínai és a szovjet kommunizmus szörnytettei után szocializmusról beszélni sem volna szabad másképp, mint elítélőleg. (Somin a skandináv jóléti államokat egyáltalán nem tekinti szocialistának, mivelhogy alapvetően a magántulajdon és a szabad piac talaján állnak.) És akkor nem lenne lehetséges, ami ma történik Venezuelában, hogy egy elnyomó baloldali rendszer már a kényszermunka bevezetéséről hozzon kormányhatározatot. Az pedig végképp nem lenne elképzelhető, hogy vezető nyugati baloldali politikusok szemet hunyjanak fölötte.