„A fehérek áldozati státusza egyre fontosabbá válik a pozitív diszkrimináció körüli vitában” – olvassuk Vann R. Newkirk tollából az Atlantic magazinban.
A pozitív diszkriminációval és az egyetemi etnikai kvótákkal kapcsolatos vita egyidős a polgárjogi mozgalmakkal. A hátrányos helyzetű kisebbségeket ugyanis csak a többi csoport tagjainak kárára lehet előnyben részesíteni. A jelenlegi – évtizedek során, a legfelsőbb bírósági precedens értékű ítéleteinek tucatja által kialakított – gyakorlat szerint az iskolák nem alkalmazhatnak etnikai kvótákat a felvételi során, de ha semmilyen egyéb módon nem tudnak a jelentkezők egyéni teljesítménye között rangsort állítani, figyelembe vehetik az etnikai származást. Ám ekkor is kizárólag abban az esetben, ha ez az egyetemi sokszínűséget szolgálja, és ezt a célt nem lehet más módon megvalósítani. És még ilyen esetben is ügyelni kell rá, hogy az etnikai szempont csak egy eleme legyen a sokszínűség holisztikus erősítésének.
Mivel a szabályozás hagyományosan a történelmi sérelmek miatt hátrányos helyzetű kisebbségek felzárkóztatását hivatott szolgálni, sok fehér amerikai úgy érzi, hogy a sokszínűség támogatása valójában a fehérekkel szembeni fordított diszkrimináció. Newkirk felidézi a Pew tavalyi közvélemény-kutatását, amely szerint az amerikaiak 57 százaléka szerint Amerikában a fehéreket diszkriminálják. A kétkezi munkások körében még magasabb, 66 százalék az arány. Mint arról a Metazin is beszámolt, ezen attitűdöknek szerepe lehetett Trump elnökválasztási győzelmében is. Számos kutatás szerint az elmúlt évtizedekben folyamatosan nőtt a fordított rasszizmust orrontók aránya.
A pozitív diszkrimináció körüli vita a New York Times egy augusztus eleji cikke kapcsán lángolt fel újra. A liberális lap az Oktatási és Igazságügyi Minisztérium belső anyagára hivatkozva azt állította, hogy a Trump-kormány az egyetemi pozitív diszkriminációs szabályok felülvizsgálatát kezdeményezi. A New York Times vélelmezte, hogy a kormány terve a hátrányos helyzetű kisebbségek előnyben részesítésének megnyirbálásával a fehérek esélyeinek javítása.
A minisztérium azonban cáfolta a New York Timest: a vizsgálatot hatvannégy ázsiai–amerikai szervezet panaszára indították el. Mint arról a Metazin is beszámolt, a sokszínűség érdekében alkalmazott egyetemi pozitív diszkrimináció ugyanis leginkább az ázsiai amerikaiakat sújtja. A számok tükrében nem alaptalanok a félelmek, hiszen a legmagasabb pontszámot rendre az ázsiai származású felvételizőknek kell elérniük a sikeres felvételihez. A helyzet olyan súlyos, hogy az ázsiai jelentkezők közül sokan megpróbálják inkább letagadni származásukat. Más kérdés, hogy ebben mekkora jelentősége van az etnikai háttérnek – mint arra számos elemző rámutat, a vagyoni különbségek sokkal inkább magyarázzák a különbségeket, mint a származás.
Newkirk is utal rá, hogy a pozitív diszkrimináció etnikai kategóriái ellentmondásosak, hiszen nagyon különböző csoportokat vesznek egy kalap alá. Például egyaránt ázsiaiként azonosítják az egyetemeken felülreprezentált, és az átlagnál jóval gazdagabb távol-keletiket és a szegényebb, a felsőoktatásban alulreprezentált délkelet-ázsiaiakat is. A fekete diákok előnyben részesítése pedig leginkább az amúgy is gazdag családok gyermekeit segíti, nem pedig a hátrányos helyzetűekét.
Newkirk mindazonáltal úgy véli, hogy a helyzeten tovább ronthat az ázsiai-amerikaiak pozitív diszkrimináció-ellenes kezdeményezése. A pozitív diszkrimináció ellentmondásainak jogos kritikája ugyanis azok malmára hajthatja a vizet, akik a valóban hátrányos helyzetű csoportok felzárkóztatását sem támogatják. A pozitív diszkrimináció felszámolása bizonyára véget vetne néhány ellentmondásnak, ám valószínűleg még több egyenlőtlenséget és méltánytalanságot okozna – véli Newkirk.