„A termelékenység a növekvő gazdagság miatt is lassulhat. A GDP pedig egyre kevésbé alkalmas az emberi jólét változásának kifejezésére” – írja Adair Turner, az Institute for New Economic Thinking igazgatója az intézet blogjában.
A cikk apropója az elmúlt években a közgazdászok körében ismét figyelmet kapott termelékenységi paradoxon jelensége. A kifejezés Robert Solow Nobel-emlékdíjas közgazdász szüleménye. Solow a nyolcvanas években kezdte vizsgálni, hogy fejlett országokban miért csökken a termelékenység az egyre inkább elterjedő gépesítés és a technikai innováció ellenére. A neoklasszikus elméletek szerint ugyanis a hatékonyabb termelési technológiáknak a termelékenység javulását kellene előidézniük. Csakhogy ennek éppen az ellenkezője történt: a fejlett országokban a hatvanas évek óta lassuló ütemben nőtt a termelékenység, az elmúlt tíz évben pedig szinte egyáltalán nem nőtt.
Közgazdászok egy része a modern technológia egyenlőtlen és lassú elterjedésével magyarázza a termelékenység lassulását. Mások az alacsony bérekkel magyarázzák a jelenséget, mondván, hogy a neoliberális gazdaságpolitika hatására csökken az állam jóléti és gazdasági szerepe, ami pedig a középosztály elszegényedéséhez és keresletcsökkenéshez vezet.
Turner azonban más okokra vezeti vissza a paradoxont. Az elmúlt évtizedek során számos közgazdász (sőt, politikus) felhívta rá a figyelmet, hogy a GDP egyre kevésbé alkalmas egy nemzet gazdaságának és jólétének mérésére. Hiszen a nagy katasztrófák és háborúk utáni újjáépítés rendszerint konjunktúrát okoz, de a megugró GDP-növekedés ellenére sem állíthatjuk, hogy a jólét is nagyobb, mint a katasztrófák és a háborúk előtt volt. Arról nem is beszélve, hogy a pazarló és fölösleges költekezés is növeli a GDP-t, az életszínvonalat viszont nem emeli. És persze a GDP egyáltalán nem tükrözi azon jószágokat, amelyekhez ingyen jutunk hozzá, hála az innovációnak. Ami jobban belegondolva nem is meglepő, hiszen a GDP elterjedésének elsősorban politikai oka volt. Mint tavaly megjelent monográfiájában Philipp Lepennies politológus kifejti, a GDP a harmincas években vált népszerűvé a köz számára: Roosevelt elnök vezette be a közbeszédbe a gazdaság állapotát a választók által könnyen emészthető formában megmutató GDP-t.
Turner hozzáteszi, hogy a termelékenység még a GDP-nél is kevésbé alkalmas a gazdaság teljesítményének mérésére. Hiába nőnek a lakbérek vagy költünk többet ügyvédre, oktatásra, orvosra, a termelékenység ettől még (legalábbis közvetlen értelemben) nem fog nőni. Mint ahogyan nem növeli a termelékenységet az sem, ha bizonyos szolgáltatások ingyen elérhetővé válnak. Vagyis elképzelhető, hogy az átlagos termelékenység stagnál, miközben az effektív termelőmunka egyre hatékonyabb – ahogyan azt William Baumol már a hatvanas években megjósolta.
Mindebből persze nem következik a jólét növekedése – teszi hozzá gyorsan Turner. A harmadik ipari forradalomnak is nevezett digitális forradalom ráadásul nem teremt annyi új termelő munkahelyet, mint ahányat az innováció megszüntet. A termelést hatékonyabbá tevő gépesítés miatt fölöslegessé váló munkaerő egy része (az, amely talál munkát) leginkább a nehezen automatizálható (és többnyire alulfizetett) szolgáltatási szektorban jelenik meg: ezért nő az éttermi felszolgálók, a banki alkalmazottak, a kórházi személyzet aránya a foglalkoztatottak körében. Azt, hogy az innováció ellenére stagnáló termelékenység közepette mennyire nő az általános jólét, elsősorban nem a gazdasági szükségszerűség dönti el, hanem a politikai akarattól függ.