„Egyre inkább úgy fest, hogy a szólásszabadság feltétlenségében hívőknek át kell gondolniuk az érveiket. A szólás szabadsága nem valami absztrakt jószág, hanem, mint a többi polgári szabadságjog, kontextusfüggő” – írja Sarah Jones, a New Republic kolumnistája a charlottesville-i összecsapások nyomában ismét fellángolt szólásszabadság-vita kapcsán.

Az összetűzések napján többszáz fős szélsőjobboldali csoportok durva rasszista jelszavakat skandáltak, és azóta a baloldalon egyre többen szorgalmazzák, hogy az állam akár a szólásszabadság korlátozásával is lépjen föl a szélsőjobboldali vélemények ellen. Nem újkeletű jelenségről van szó: a Pew 2015-ös kutatása szerint a 18-34 éves korosztály negyven százaléka támogatná, hogy a kormány cenzúrázza a kisebbségeket sértő kijelentéseket.

A hagyományos liberális álláspont bírálói többnyire azzal érvelnek, hogy idejétmúlt a felfogás, amely szerint a szólásszabadság alkotmányos védelme csak a közvetlen erőszakra uszító illetve a jó hírnevet sértő kijelentésekre nem terjed ki. Úgy vélik, hogy a szélsőjobboldal a szólás szabadságával visszaélve a demokratikus rendet és az alapvető szabadságjogokat veszélyezteti.

Jones az idők változásának jeleként értelmezi az ACLU, az Amerikai Polgárjogi Unió álláspontjának változását. A polgárjogi szervezet korábban maga is elősegítette, hogy szélsőjobboldali csoportok tüntethessenek Charlottesville-ben. Megtámadta ugyanis a rendőrségi határozatot, amely a szélsőjobbos tüntetést pár kilométerre távolabb helyezte volna át. Sokan ezért a polgárjogi szervezetet is felelőssé tették az erőszakért. A szélsőbaloldali rohamsisakos csoportokat, amelyek megtámadták őket, már nem. A tüntetés után az ACLU minden bizonnyal a kritikák hatására úgy döntött, hogy a jövőben tartózkodik a fegyverekkel felvonuló csoportok melletti kiállástól, és többé nem védi a szólásszabadság gyakorlásához való jogukat. A döntés ellen sokan tiltakoztak, felidézve, hogy az ACLU korábban a nyíltan náci mozgalmak szabad véleményalkotási és gyülekezési joga mellett is kiállt. A korábbi álláspont leszavazása után a szervezet egyik vezetője lemondott, több tagszervezet pedig kilépett az ACLU-ból, mert úgy látták, hogy baloldali politikai aktivisták szereztek többséget a polgárjogi szervezetben.

Jones mindazonáltal helyesli a döntést. Azzal érvel, hogy ami a múltban helyes volt, ma már nem az. Ma, az internet és a közösségi oldalak világában káros doktrinerségnek látja a szólásszabadság abszolút védelmét. Az iszlám fundamentalisták és a szélsőjobboldali csoportok már nem elszigeteltek, hanem szabadon verbuválhatnak és uszíthatnak az internet segítségével. De hogy pontosan hol húzódik a még tolerálandó radikális nézetek és korlátozandó, veszélyes megnyilatkozások közötti határ, azt Jones sem tudja. Csak abban biztos, hogy a szólásszabadság alkotmányos jogának korábbi értelmezései felülvizsgálatra szorulnak.

Akárcsak Európában, a baloldal Amerikában is egyre inkább hajlik a szólásszabadság korlátozására. „Voltaire idézgetésével nem tudjuk megvédeni a szabadságot, különösen azokét nem, akiket leginkább veszélyeztetnek a rasszista, a nőgyűlölő és az antiszemita támadások” – jegyzi meg Jennifer Delton történész a Washington Postban. Delton felidézi, hogy a Demokrata Párt korábban is korlátozta a szólásszabadságot a jelenleg is hatályos alkotmányos keretek között. A második világháború után például „kitisztogatták” a Moszkvából pénzelt Amerikai Kommunista Pártot a politikai életből, és kiszorították a kommunistákat a civil szervezetekből, a szakszervezetekből és az egyetemekről. Igaz, ez közvetlenül nem korlátozta a szólásszabadságot, hiszen a Kommunista Párt továbbra is hirdethette tanait és dicsőíthette a Szovjetuniót és a kommunista Kínát. Deltonnak azonban van más érve is: hogy Németországban is korlátozzák a gyűlöletbeszédet, de ettől még demokrácia van.