„Locke, Spinoza és Voltaire briliáns elmék voltak, de a szólásszabadság az államnak, nem pedig a filozófiának köszönhető” – írja az Aeon magazinban Mark Koyama amerikai közgazdász professzor, az Üldöztetés és tolerancia: a vallásszabadsághoz vezető hosszú út címmel hamarosan megjelenő monográfia társszerzője.
A politikai eszmetörténetben általánosan elfogadott nézet szerint a vallási tolerancia a felvilágosodás eszmeiségének terméke. A politikai filozófiában John Locke, Baruch Spinoza, Pierre Bayle és Voltaire nevéhez szokás kötni a vallási türelem melletti normatív érvelés megjelenését. A korral foglalkozó eszmetörténészek többsége az amerikai alkotmány által elismert vallási toleranciát is egyenesen a felvilágosult liberális eszmékből vezeti le.
Koyama nem vitatja, hogy a felvilágosodás filozófusainak fontos szerepük volt a vallási türelem gondolatának szisztematikus kidolgozásában. Az eszmék azonban önmagukban nem sokat értek – véli. A vallási tolerancia elterjedésének és megszilárdulásának intézményi okai voltak: a modern, központosított állam megjelenése.
A középkorban az uralkodók az egyház támogatására szorultak. Nemcsak abban az értelemben, hogy a politikai hatalom legitimitása elválaszthatatlan volt a vallási világképtől. A középkori fejedelmek a rend fenntartásában és a társadalom megszervezésében is az egyház intézményrendszerére támaszkodtak – az oktatás például elsősorban az egyházak feladata volt. Ez pedig azzal járt, hogy az egyházaknak rendkívül nagy volt a befolyásuk, és egyebek között rá tudták kényszeríteni az államot, hogy kötelezővé tegye a vallási dogmákat. Így egyúttal a felekezetek közötti viszályok lehetősége is csökkent, ami erősítette az állam stabilitását. „A vallási dogmák elfogadása, a más hitűek üldözése a politikai rend fenntartásának eszköze volt. Egy ilyen világban elképzelhetetlen a vallásszabadság” – írja Koyama.
Koyama azzal a magyarázattal is szembeszáll, miszerint a vallási tolerancia elterjedése a reformáció egyenes következménye. Kitér rá, hogy Luther és Kálvin sem volt a vallásszabadság feltétlen híve. A fiatal Luther kiállt a vallási tolerancia mellett, ám később az anabaptisták és Huldrych Zwingli tanait tűrhetetlennek minősítette. Kálvin pedig a katolikus inkvizícióval együttműködve hozzájárult Szervét Mihály eretneknek nyilvánításához és kivégzéséhez.
A modern állam megjelenésével azonban minden megváltozott. Mint azt a modern nemzetállam kialakulását kutató több szociológus, egyebek között Charles Tilly és Michael Mannis kimutatta, az uralkodónak az állandó háborúskodás miatt egyre több pénzre és hadra fogható egyénre volt szüksége. Ehhez pedig központosítás, mindenekelőtt hatékony adószedés és egységes jogrend szükségeltetett. A modern bürokrácia megerősödésével az egyház társadalmi és politikai jelentősége csökkenni kezdett. A 17. század végére az államnak hatalma fenntartásához már nem volt szüksége az egyházra, és egyúttal okafogyottá vált a vallási dogmák állami kikényszerítése. Pedig igény éppenséggel még a reformáció korában is lett volna rá.
Az egyén az állam fenntartásához nélkülözhetetlen erőforrássá vált: adót fizetett és háborúzott. A modern nemzetállam a polgári egyenlőség elvére épült (még ha az elv nem érvényesült is maradéktalanul). A vallási tolerancia azért terjedt el, mert fölöslegessé és költségessé vált a vallási nézetek állami szabályozása – állítja Koyama.
Cikke végén Koyama nem mulasztja el megjegyezni, hogy mindennek fontos következményei vannak. A vallási tolerancia és az egyéb klasszikus liberális értékek akkor érvényesülhetnek, ha megfelelő intézményi háttér garantálja őket. Ez az intézményi háttér pedig nem filozófusi elmélkedés eredménye, hanem társadalmi és gazdasági feltételek függvénye. Leginkább a szilárd központi hatalomé – legalábbis Koyama szerint.