„Macron politikai programja túlságosan is saját személyére épült” – írja a New York Times véleményrovatában Christopher Bickerton, a cambridge-i egyetem politológus tanára.

A brit politológus „a liberalizmus új üdvöskéjének” nevezi a francia elnököt, aki tavasszal a hagyományos pártok jelöltjeivel szemben nyerte meg az elnökválasztást. Különösen nagy üdvrivalgást keltett liberális körökben, amikor szembeszállt Trump amerikai és Putyin orosz elnökkel. Odahaza már nem örvend oly nagy népszerűségnek. Júliusban tíz, augusztusban újabb tizennégy százalékponttal csökkent azok száma, akik elégedettek a teljesítményével. És még csak most, szeptemberben kezdődött a nagy tiltakozás az elnök munkaügyi reformjai ellen.

Igaz, az elnökválasztás első fordulójában a választók nem egészen 24 százaléka szavazott rá, kevesebb, mint elődeire. A másodikban pedig azért nyert kétharmaddal, mert ellenfele Marine Le Pen volt, márpedig őt a többi párt szavazóinak többsége ma is szélsőjobboldalinak és ezért eleve szalonképtelennek tekinti.

Bickerton szerint azonban az elnök népszerűtlenségének más oka is van, ez pedig maga a macronizmus. Az egész kampány az ő személyiségére, fiatalságára, jó szónoki képességeire épült, ezért az újdonság varázsának múltával egyre kevesebb szeretni való marad benne. A baloldali szerző különösen visszatetszőnek látja, hogy Macron saját szavai szerint „jupiteribb” elnökséget képzel a korábbiaknál, és csakugyan, XIV. Lajos, a napkirály versailles-i palotájába hívta a képviselőket és a szenátorokat, hogy hallgassák meg programbeszédét. Ezzel mindjárt le is rombolta azt az imázsát, amellyel megnyerte az elnökválasztást, hogy tudniillik ő a leszerepelt régi elit elleni lázadást képviseli.

Hasonlóan bombasztikus stílusban gazdasági programját is kopernikuszinak minősítette, holott a piacszabályozás leépítésében és a költségvetési megszorításokban nincs semmi új. Franciaországra azonban ez a recept a jóléti állam erős hagyományai miatt igen nehezen lesz alkalmazható. A tíz százalékos munkanélküliségi ráta lefaragása persze üdvözlendő lenne, csakhogy az elbocsátások megkönnyítése, jóllehet bátoríthatja az új munkaerő felvételét, más problémákat teremt. Mint a brit példa mutatja, a szabályozatlan munkaerőpiacon elszaporodnak a félállások és a rövid időtartamú munkaszerződések, stagnálnak a bérek, és ezzel összefüggésben alacsony lesz a termelékenység. Az elmúlt évszázad közepének gyors fejlődése lehetővé tette, hogy a termelés növekedésével együtt a jóléti társadalom is bővüljön, de ma a jelek szerint csak arra van lehetőség, hogy a kettő arányát optimalizálják, és Bickerton úgy értelmezi Macron terveit, hogy a tőke oldalára áll a munkavállalókkal szemben. Az új francia elnök azonban nem jobboldalinak, hanem európainak címkézi a maga gazdaságpolitikáját, és azzal biztatja a franciákat, hogy ezek révén majd erősebbek lesznek Európában. Macron a szorosabb európai pénzügyi és intézményes integráció mellett is intenzíven kampányol, de Bickerton szerint Angela Merkel csak félszívvel támogatja, mert nem szeretné a német adóbevételekből finanszírozni a gyengébb országokat. Ennek pedig az lesz a vége, hogy Macron nem fog tudni megfelelő hasznot felmutatni mindazokért az áldozatokért cserébe, amelyeket a francia munkavállalóktól kér. Odáig Bickerton kalapot emel Macron előtt, hogy győzelmével nyilvánvalóvá tette a hagyományos francia pontrendszer csődjét. De azt jósolja, hogy végül mégiscsak a bukott francia elnökök számát szaporítja majd.

Franciaországban nagy visszhangot váltott ki a cikk, és az elnök szóvivője nyomban azzal hessegette el a bírálatot, hogy a szerző Marine Le Pennek, a Nemzeti Front vezetőjének híve. Mintha ezzel meg is cáfolta volna érveit. A radikális baloldali Libération szerzője sem Bickerton állításait vette védelmébe, hanem azt bizonygatta, hogy a brit politológus éppenséggel nagyonis baloldali.