„A választók törzsi ösztöneinek megszólítása régi, jól bevált amerikai szokás” – írja Joshua Zeitz történész a Politico magazinban Mark Lilla eszmetörténész A múlt és a jövő liberálisai: túl az identitáspolitikán című, augusztus végén megjelent kötete kapcsán.
A Metazin is beszámolt Lilla tavaly novemberben megjelent cikkéről. Lilla a baloldali identitáspolitikával magyarázta Donald Trump győzelmét. A liberálisok lemondtak az amerikai nép közösségi eszméjéről, és helyette identitás-kasztokra osztották a társadalmat, radikálisabbjaik pedig erőszakig fajuló intoleranciát tanúsítanak a más gondolkodásúakkal szemben. A szélesebb társadalmi rétegek számára fontos ügyek helyett a leginkább csak az akadémiai elitet érdeklő identitáspolitikát tűzték zászlajukra, és a társadalmi összetartozás erősítése helyett partikuláris csoportok érdekeinek képviseletében léptek fel.
A cikk rendkívül nagy felhördülést váltott ki, ami arra sarkallta Lillát, hogy részletesebben is kifejtse véleményét. A nemrég megjelent könyv kapcsán újra fellángoltak az identitáspolitika szerepe körüli ideológiai összecsapások. Egyes progresszív baloldali liberálisok már korábban is a fehér faji felsőbbrendűség szálláscsinálójának nevezték Lillát. A könyv egyik recenzense, Pankaj Mishra indiai író elvitatja Lilla és a baloldali identitáspolitikát bíráló más szerzők önmeghatározását: nem régivágású, mérsékelt liberálisok ők – írja –, hanem a jobboldali konzervatív ideológia, mindenekelőtt a thatcheri és a reagani felfogás örökösei. Mishra szerint a többnyire keresztény-konzervatív hátterű identitáspolitika-ellenes liberálisok érzéketlenek a történelmi igazságtalanságokkal szemben. Liberális köntösbe bújnak, de valójában az etnikai kisebbségekkel szembeni kirekesztő konzervatív nézeteket képviselik. Még az identitáspolitikával szemben igencsak kritikus Kenan Malik is Lilla szemére veti, hogy a régi liberális politikát nosztalgikus idillként írja le, megfeledkezve róla, hogy például a roosevelti New Deal idején a szegregáció elfogadott norma volt.
Zeitz szerint Lilla is torz képet fest a múltról. Az identitáspolitika ugyanis mindig része volt az amerikai politikának. Igaz, szemlátomást nem ugyanazt érti identitáspolitikán, mint Lilla. Ő egyszerűen az egyes választói csoportok megnyerését célzó kampányokat nevezi identitáspolitikának. A New Deal azért lehetett sikeres – fejtegeti –, mert számos társadalmi csoportot szólított meg és szolgált ki. A kampány előtt esélytelennek tartott Truman elnök annak köszönhette az elnökválasztási sikert, hogy – megfogadva tanácsadói javaslatait – a fontos etnikai csoportokra szabott ígéretekkel állt elő. Kennedy hasonlóképpen identitáspolitikát folytatott annak érdekében, hogy meggyőzze a többségükben protestáns választókat arról, hogy katolikusként is az ő érdekeiket szolgálja. A jobboldal sikerében is mindig volt szerepe az identitáspolitikának. Zeitz szerint Nixon, Reagan és Trump egyaránt a fehér szavazók számára fontos ügyeket karolta fel, és még azzal is megvádolja őket, hogy a fehér felsőbbrendűség szimbolikájának bevetésétől sem riadtak vissza.
A baloldal problémája nem az, hogy identitáspolitikát folytat, hanem az, hogy rosszul csinálja – véli Zeitz. Az LGBT-ügyek zászlóra tűzése például teljességgel elidegeníti, sőt, az ellenfél oldalán mobilizálja a vallásos szavazókat. „A történelem azt sugallja, hogy a Demokrata Pártnak nem meghaladnia kell az identitáspolitikát, hanem bele kell tanulnia.” Lillát ezek az érvek aligha győzik meg azonban. Ő ugyanis úgy látja, hogy a liberálisokat éppen az az érzés fűzi egybe, hogy jobbak az „elmaradott amerikaiaknál”, akik nem ismerik fel például az LGBT-ügyek döntő fontosságát, és nem tartják magukat a politikailag korrekt szóhasználathoz.