„A fizikai, a kémiai és a pszichológiai Nobel-díj nem elismeri a tudományt, hanem sokkal inkább eltorzítja és meghamisítja a tudomány történetét” – írja Ed Yong, az Atlantic magazin publicistája a Nobel-díjak átadása kapcsán.

A fizikai Nobel-díjat idén három, a gravitációs hullámokat tanulmányozó tudós kapta. A híradások rendszerint úgy számoltak be róluk, mintha ők fedezték volna fel a gravitációs hullámokat. A tudósításokból általában kimarad, hogy a három tudós egy olyan publikációért részesült elismerésben, amely kollektív munka eredménye: a tanulmány szerzőinek listája három oldalas, hiszen létrejöttét a LIGO program több száz kutatójának együttműködése tette lehetővé. Ami egyáltalán nem egyedi eset, ugyanis a modern tudományos felismerések döntő többsége csapatmunka eredménye. A Higgs-bozon tömegét felmérő friss kutatásnak például több mint ötezer társszerzője van.

A Nobel-díjak odaítélési szabályai azonban szigorúak: legfeljebb három személy lehet díjazott. Ami már maga is engedmény, hiszen az alapító Alfred Nobel azt szerette volna, ha minden évben egyetlen tudós részesül az elismerésben. A Nobel-díj a tudomány 18-19. századi, meglehetősen romantizált elképzelését tükrözi, amelynek értelmében a tudós magányos zseni, a tudományos felfedezés pedig egyéni érdem, kitartás és ész gyümölcse. Yong egyenesen a tudományos élet Oszkár-díjának nevezi a Nobel-díjat.

A jelenlegi rendszer igazságtalan, hiszen a fontos felismerésekhez hozzájáruló egyének tucatjait fosztja meg az elismeréstől. Volt olyan tudós, aki felháborodottságában valóságos kampányt indított a Nobel Bizottság ellen, mondván, hogy az őt az elismerésből kihagyók ki akarták írni őt a tudomány történetéből. A Nobel-díj ugyanis nemcsak rengeteg pénzzel jár, de hatalmas tekintélyt is kölcsönöz a díjazottaknak . A Nobel-díj kitűnő állásra, jövedelmező előadásokra és tetemes kutatási támogatásra váltható, így csöppet sem mellékes, hogy az eredményeket elérő csoport mely tagja kapja – írja Yong.

Arról nem is szólva, hogy a Nobel-díjasokat a társadalom felkentként kezeli. Zseninek látja őket, ezért az élet bármilyen területén tett megnyilatkozásaiknak tekintélye van. Mint azonban a kémikus William Shockley példája mutatja, ez könnyen megbosszulhatja magát. Miután 1956-ban elnyerte a Nobel-díjat, Shockley lovat váltott, és az áltudományos sarlatánság papjává vált. Az eugenika élharcosa lett, és egyebek között támogatta az alacsony intelligencia-hányadosú egyének sterilizálásának ötletét. Yong megemlíti Kary Mullis példáját is. A jeles biológus 1993-ban kapott Nobel-díjat a DNS-kutatásokban elért eredményeiért, hogy aztán az asztrológia hívévé váljon, illetve megkérdőjelezze, hogy az AIDS-betegség kialakulását a HIV-fertőzés okozza. Sőt, önéletrajzában Mullis hosszan értekezik róla, hogyan találkozott egy talán földönkívüli világító mosómedvével.

Mindennek fényében Yong úgy véli, hogy igazságosabb lenne, ha a legnagyobb tudományos elismerést nemcsak egyéneknek, hanem kutatócsoportoknak is odaítélhetnék. Talán a tudósok mentálhigiénés egészségének szempontjából is ez lenne a helyesebb. Paul Samuelson közgazdász, aki 1970-ben maga is Nobel-emlékdíjat kapott, kifejtette, hogy a nagy rajongás hatására a díjazottak könnyen öntelt, narcisztikus hólyaggá válnak: addig ajnározzák őket, amíg ők maguk is elhiszik, hogy tévedhetetlen zsenik, és így aztán az élet minden területén magabiztosan osztják az észt.