„A kapitalizmus a nemzetállamra épül, a hiperglobalizáció pedig megsemmisüléssel fenyegeti” – kongatja meg a vészharangot Dani Rodrik, a Harvard professzora az Aeon magazinban.

Akárcsak vitapartnerei, a globális kormányzás hívei, ő is abból indul ki, hogy a nyugati világban populista lázadás zajlik. Nála azonban ez nem szitokszó, hanem azt jelenti, hogy az elmúlt években az elit sok ellenséget szerzett magának. Mély szakadék nyílt a globális értelmiségi és szakmai elit, illetve a hétköznapi polgárok között. E két csoport két külön világban él, és más-más fogalmakban gondolkodik. Közben pedig az elit oldalán továbbra sem módosítják azt a világszemléletet, amely ezt a szakadást eredményezte. Legfeljebb arról írnak, hogy kárpótolni kellene az egyre szélesebbre nyíló jövedelmi olló veszteseit. Mivel pedig ők képviselik a nyugati demokráciák elitjét, magatartásukkal növekvő mértékben hiteltelenítik el a nyugati demokráciát, ami nyilvánvaló veszedelmekkel jár a demokrácia jövőjére nézve.

Értelmiségi körökben ezt éppen fordítva látják. A mai világ problémái globálisak – hirdetik –, tehát globális megoldásra van szükség. A nemzetállam védelmezői populistáknak, veszedelmes nacionalistáknak minősülnek, akik gátlástalanul kihasználják a vesztesek, a magukat cserbenhagyottnak érző emberek fájdalmát. Az ilyen politikusok számlájára írják, hogy a nemzetközi kormányzás eszméje ellenállásba ütközik. Márpedig a nacionalizmus – hangoztatják – már sokszor vezetett háborúra és követelte tömegek életét.

Rodrik államelméletet tanít az egyetemen, de eredetileg közgazdász, és gazdasági oldalról igyekszik megvilágítani, miért helytelenek a nemzetállam gyengítését célzó törekvések. A piac ugyanis szabályozásra, és ezért nem piaci alapon szerveződő intézmények közreműködésére szorul. Minden jól működő piac mögött ilyen intézmények egész hálózata áll, amelyek létfontosságú funkciókat látnak el: a magatartás szabályozását, a jövedelmek újraelosztását, a pénzügyi stabilitást és a konfliktusok kezelését. Ezek lényegében nemzetállami szervezetek. Ezek nyújtották a működéshez szükséges hátteret azoknak a nagyvárosoknak is, amelyek köré a globalizált gazdaság szerveződött.

A globalista álláspont szerint ideje lenne mindezt globális kormányzati szervezetekre bízni. Csakhogy a szabályozás egységesítése súlyos következményekkel jár. Az Egyesült Államok, Japán, a nyugat-európai országok, hogy csak az aránylag egységes demokratikus piacgazdaságokat említsük, erősen eltérő szabályozási modelleket vezettek be, és mégis egyaránt jólétet tudtak teremteni. Nincs tehát egységes recept. Ami az egyik környezetben hatásos, másutt talán hatástalan, vagy egyenesen káros lehet. A szabályozó intézményeknek kényes egyensúlyokat kell teremteniük például a magánkezdeményezés és a társadalmi igazságosság, a makrogazdasági egyensúly és a szegényebb rétegek támogatása között. Optimalizálási feladatok ezek, és az optimum valószínűleg mindenütt máshol van. Ezt nem érdemes felülről előírni. Nem érdemes egységesen megszabni, szabad-e a betétgyűjtő bankoknak beruházási tevékenységet is folytatniuk, mekkora tartalékot kell képezniük a kibocsátott hitelek után, egyszóval hol húzódjon az optimum az innováció, a kockázatvállalás ösztönzése, illetve a pénzügyi stabilitás megőrzése között. Ezek csak egymás rovására érvényesülnek, de mindkettőre szükség van. Ám nem mindenütt egyforma arányban. Például a felzárkózó gazdaságokban mások a prioritások, mint a legfejlettebbekben. De még ahol nagyon hasonlítanak is a prioritások, ott sem tudhatjuk biztosan, mi az optimális arány e szempontok érvényesítésében. Ez esetben a különböző megoldások versenye igazíthat el bennünket, ezt azonban a globális kormányzás megszüntetné. A kapitalizmus állandó kísérletezést jelent, és ehhez mégiscsak a nemzetállami szerkezet kínálja a legjobb feltételeket.

Rodrik mindezek alapján úgy gondolja, hogy a nemzetállam a kapitalista rendszer alapja, és nemcsak a globalizáció szembeszökő igazságtalanságaiért, hanem a nyugati demokráciák hanyatló egészségi állapotáért is azokat okolja, akik kétségbe vonják a nemzetállam létjogosultságát.