„A viselkedési közgazdaságtannak kétségkívül van közpolitikai haszna – de azért veszélyei is akadnak” – írja James Broughel amerikai közpolitika-szakértő a RealClearPolicy webmagazinban.

A cikk apropója a Metazinból is ismert Richard Thaler közgazdász Nobel-emlékdíja. A bizottság Thalernek a viselkedési közgazdaságtan terén végzett kutatásait ismerte el. Thaler, csakúgy, mint a terület úttörője, a szintén közgazdasági Nobel-díjas Daniel Kahneman pszichológus, a hagyományos közgazdaságtudományi modell alapvetését vonja kétségbe. Obama elnök „jogi cárjával”, Cass Sunsteinnel írt munkáiban Thaler „libertárius paternalizmusnak” nevezi elméletüket. Elveti a racionális önérdekkövető egyénre vonatkozó feltételezéseket, az átlagember ugyanis gyakran nem azt a megoldást választja, amely érdekeinek megfelelne. Egy kis ösztökélés azonban elősegítheti, hogy helyesen döntsön. Például, ha a gyümölcsöt a diákmenzán szemmagasságban helyezik el, azzal még nem tiltják meg a csokoládésfánk fogyasztását, mégis 25 százalékkal növelik annak esélyét, hogy a diák az egészségesebb desszertet választja. Az amszterdami repülőtéren hasonló megfontolásból helyeztek el kis, festett legyet a vizeldében a csészék közepén, hogy legyen mire célozni. A takarítási szükséglet meredeken csökkent. Semmi sem tiltja, hogy a politikában is erre az elvre épülő ösztönzőket alkalmazzanak.

Az elmélet sikerét jól mutatja, hogy több kormány is megpróbálta alkalmazni. Obama elnök 2015-ben elnöki rendeletben szorgalmazta a viselkedési közgazdaságtan módszereinek felhasználását az államigazgatásban, sőt szakértői bizottságot is létrehozott az elmélet gyakorlati hasznosítását elősegítendő.

Broughel elismeri, hogy Thaler és a viselkedési közgazdaságtan kutatói számos fontos felismerést tettek. A libertárius paternalizmus gyakorlati alkalmazását azonban már problematikusnak tartja. Feltételezi, hogy a libertárius jelző valójában csak sallang, és az ösztönzés a gyakorlatban valójában puszta paternalizmus. Broughel rámutat, hogy Thaler nem pusztán megmutatni akarja, hogy az egyén gyakran intuitív módon, érzelmei és indulatai által vezérelve cselekszik, hanem olyan szabályokat szorgalmaz, amelyek viszonylag fájdalommentesen, sőt észrevétlenül visszaterelik a helyes, vagyis a racionális cselekvéshez. Ez már önmagában is ellentmondás, hiszen ezzel Thaler elfogadja azt a normatív alapvetést, amely szerint a helyes cselekvésnek egyetemes, és minden ember esetében racionális érdekkalkuláción kell alapulnia. A valóság azonban az, hogy az emberi preferenciák rendkívül sokszínűek, és ezért nem lehet őket egyetlen normatív mérce alapján összevetni. Broughel egyebek között a kölcsönnel kapcsolatos preferenciákat említi példa gyanánt: azt, hogy kinek mekkora hitelt érdemes felvennie, nem csak objektív és racionális szempontok határozzák meg, hanem az egyéni kockázatvállalási hajlandóság is.

Ennél is nagyobb probléma azonban, hogy az észrevétlen ösztönzők rendszere rendkívül nagy teret nyit az állami beavatkozásra. „Ezen logika szerint a tökéletes racionalitástól való bármilyen eltérés kormányzati szabályozásért kiált” – figyelmeztet Broughel. Ha az állam magára veszi a libertárius paternalizmus feladatát, akkor a hétköznapi élet minden területén állandóan be akar majd avatkozni, hogy a közgazdászok és a hivatalnokok szemében ésszerű útra terelje az egyént. Csakhogy az állam és a szakértők sem tévedhetetlenek, ezért előfordulhat, hogy olyan, hasznosnak és észszerűnek gondolt irányba ösztökélik a népet, amelyről később kiderül, hogy tévút. Broughel példaként a környezetvédelmi szempontok alapján hozott üzemanyag-hatékonysági normákat említi. Ezeknek valós környezetvédelmi hatásuk ugyan nem sok van – de legalább a nép elitista megregulázására alkalmasak. Cikke végén Broughel annak a reményének ad hangot, hogy Trump elnök gátat szab a viselkedéstani közgazdászok népnevelő mozgalmának.