„Még a legtekintélyesebb nemzetközi szervezetek története sem szeplőtlen, ha azt nézzük, mikor és mennyire sikerült érvényesítniük az elveket, amelyeknek jegyében létrejöttek” – írja Jacob L. Shapiro a Geopolitical Futures magazinban.
Shapiro a Stratfor külpolitikai és stratégiai elemző intézetben kezdte, és amikor az alapító, George Friedman távozott, hogy létrehozza a Geopolitical Futurest, őt is magával vitte új intézetébe. Ebben az írásában mindenekelőtt erős fenntartással kezeli azt az elterjedt nézetet, hogy korunkban előretört a nacionalizmus. A nemzetközi kapcsolatokban ugyanis továbbra is igen élénk multilaterális tevékenység folyik, és egyre újabb fórumok alakulnak. Megemlít közülük egy tucatnyit, s utolsónak hozza fel az Európai Unió tagállamainak Állandó Strukturális Együttműködés nevű intézményét, amelyről novemberben hoztak határozatot, s amely a katonai együttműködés előtt nyit kaput. Igaz, a felsorolt kezdeményezéseket nem tekinti különösebben fontosnak, és az uniós védelmi platformról is mély szkepszissel ír. Úgy fogalmaz, hogy Brüsszelben még ahhoz is tizenöt évre volt szükség, hogy mégiscsak engedélyezzék a túlzott görbületű banánok és uborkák árusítását, márpedig a katonai együttműködés sokkal bonyolultabb valami. Ezután végigtekint az elmúlt évtizedek nemzetközi történésein, és megállapítja, hogy igen nehéz lenne olyan nemzetközi szervezetet találni, amely nagyot változtatott a világ folyásán. Inkább nagyonis tehetetlennek látja a nemzetközi szervezeteket, és arra a következtetésre jut, hogy nem ők, hanem a nagyhatalmak irányítják az eseményeket. A nemzetközi szervezetek inkább csak tükrözik, semmint alakítják a valóságot. Ennek az az oka, hogy az államok hozták létre, és addig hagyják őket érvényesülni, amíg súlyosan nem sértik érdekeiket.
A nemzetközi szervezetek általában háborúk után alakulnak, éspedig azzal a céllal, hogy megakadályozzák az újabb tragédiákat, cinikusabban fogalmazva pedig azért, hogy a győztesek által kiépített rendet fenntartsák. Így történt ez a napóleoni háborúk után megtartott Bécsi Kongresszustól és a belőle sarjadó Szent Szövetségtől az Egyesült Nemzetek Szervezetéig. De az Európai Gazdasági Közösség létrejöttének okai között is szerepelt az újabb német–francia konfliktus lehetőségének kizárása. Ezek az indítékok lényegében azonosak azokkal, amelyek a nemzetállamok legitimációját adják. Gondoskodni kell az emberek biztonságáról. Ám a nemzetközi szervezetek általában egyének és csoportok jogait helyezik előtérbe, a nemzetállamok pedig a nemzetéit. Csakhogy az internacionalista értelmezés azt sugallja, hogy a nemzetközi szervezetek egy majdani egyetemes állam csírái, márpedig ez nincs összhangban a nemzetállami érdekérvényesítés szempontjaival. A legismertebb példa az ENSZ Biztonsági Tanácsa, ahol az öt állandó tagállamnak vétójoga van. A csaknem kétszáz tagállam közül ők különleges jogokkal rendelkeznek. Ugyanis fegyveres erőszak alkalmazására például csak a Biztonsági Tanács adhat felhatalmazást. Más szóval az ENSZ a legerősebb hatalmak akaratérvényesítésének terepe, a kisebbek csak velük egyetértésben tudják a maguk céljait elérni. És ez az elv más nemzetközi szervezetekben is érvényesül. Igaz, mint minden apparátus, a nemzetközi szervezetek is önálló életet igyekeznek élni, saját érdekeik is keletkeznek, ilyen mindenekelőtt önnön fontosságuk elismertetése. De végső soron a nagyhatalmak érdekeinek vannak alárendelve. Shapiro arra figyelmeztet, hogy ha meg akarjuk őket érteni, nem szabad készpénznek venni nyilatkozataikat, hanem azt kell keresni, kinek van bennük a legnagobb befolyása.