„Az utópikus kozmopolitizmus saját céljaival is ellentétes előjelű következményekkel járt, akárcsak az utópikus kommunizmus, amely korántsem teremtett egyenlőséget és szabadságot” – olvassuk Carl Rittertől a Quillette magazinban.
Ritter amerikai hírügynökségi tudósítóként dolgozott, jelenleg a stockholmi egyetem doktori hallgatója. Cikke a Mont Pelerin Társaságban elhangzott előadását foglalja össze. A társaságot a huszadik századi nagy neoliberálisok alapították, köztük Karl Popper és Milton Friedman, de tagja volt az egyébként nem neoliberális Polányi Mihály kémikus és filozófus is.
A cikk azzal a gondolattal indul, hogy az utópikus univerzalizmus hasonlít a marxizmusra: látni véli a történelem törvényszerű végcélját, és önmagát tekinti a célhoz vezető folyamat felkent képviselőjének. Ezt a felfogást kozmopolita historizmusnak nevezi, és jó neoliberálishoz illően Karl Popperre hivatkozik, aki főművében, A Nyílt társadalom és ellenségeiben így fogalmazott: „Akkor lehetünk sorsunk alakítói, ha nem tetszelgünk prófétájának pózában.” Popper korának fő historizmusai, a nácizmus és a bolsevizmus eltűntek a színről, fellépett viszont a kozmopolita historizmus, amely szerint a történelem egyre kevesebb különbséget hagy meg az egyes népek között, megszűnnek a határok, és mindenki elsősorban világpolgárnak fogja tekinteni magát. Ez az utópia nem minden előzmény nélkül való: a nyugati felvilágosodás hagyományának mind liberális, mind szocialista ágában jelentős szerepet játszott.
Francis Fukuyama A történelem vége című írásában azt fejtegette, hogy a nyugati modell konkurencia nélkül maradt. Mások a globális környezeti problémákra és a terrorizmus közös veszélyére hivatkozva érveltek az egységes világ elkerülhetetlensége mellett. Az amerikai külpolitika évtizedek óta hasonló feltételezésekre épül. Ritter három politikai áramlatban látja megnyilvánulni a globalista historizmust. Az első az államok politikai és gazdasági integrációja az Európai Unióhoz vagy a Világkereskedelmi Egyezményhez hasonló szervezetek útján. A második a tömeges bevándorlás, amely „a régi nemzeteket globális hibrid kultúrával kezdi felváltani”. A harmadik a nem nyugati országok nyugatosításának kísérlete. E jelenségek némelyike mögött a kozmopolita historizmustól független okok rejtőznek (a migráció mögött például a háború és a nyomor), ez az utópista ideológia azonban felerősítette és szinte támadhatatlanná tette őket.
Az utópistákra jellemző módon, a nyugati politikai vezetőket annyira elvakította az eszme, hogy nem vették észre a jelenségek negatív visszhangját. Figyelmen kívül hagyták a tömeges bevándorlás negatív fogadtatását. Hasonló vakságról tettek tanúbizonyságot akkor is, amikor a maguk partikuláris kultúráját egyetemesnek gondolták, és nyugati intézményeket akartak átplántálni Irakba vagy Afganisztánba.
A globalista historizmus eredménye végül nem a Fukuyama-féle világ, a történelem vége lett, hanem olyasvalami, ami inkább Samuel Huntington konkurens víziójához, a civilizációk harcához hasonlít.
Ritter elismeri, hogy az utópiák vonzóbbak, mint a kis lépések fáradságos politikája, mégis ez utóbbit ajánlja a politikusoknak. Popperre hivatkozik, aki óvott az elvont eszmékre alapozó nagy léptékű társadalomátalakító tervektől.