„Akik annak idején kiálltak Bill Clinton védelmében, úgy érezték, hogy a nemiséget védelmezik, és örömtelen, prűd banyáknak látták a szexuális túlkapásairól elhíresült elnök bírálóit” – olvassuk a New York Timesban Andre D. Wagnertől.

Manapság nincs ember, aki bármilyen értelemben mentegetni próbálná Harvey Weinsteint, a hollywoodi producert, aki fiatal színésznők helyzetével élt vissza, sokszor a szó szoros értelmében is erőszakot alkalmazva. Wagner sem mentegeti, és nyilván a nagy különbséget is látja a két eset között: Weinstein nem politikai tényező, nincs saját, a fél országot átfogó tábora, amely kész megvédeni az ellenféltől, valamint megbocsátani neki azt, amit sohasem nézne el a másik táborhoz tartozóknak.

Wagnert az aggasztja, hogy a teljesen normális szexuális közeledés is gyanúba keveredik a nagy hajcihőben. Nem ő az egyetlen. Masha Gessen a New Yorkerben arról ír, hogy „nemi pánik” van kibontakozóban. A közbeszéd egyik központi figurája lett a „szexuális ragadozó”, és őt keressük az ismerőseink között, illetve attól félünk, hogy bennünk vélik majd felismerni, ezért nem fogunk tudni természetesen viselkedni – pedig eddig sem volt könnyű.

Cathy Young a Los Angeles Timesban a nagy lelepleződés-sorozat nyomán annak a félelmének ad hangot, hogy ezek után az „egészséges flörtölés” eltűnik a munkahelyekről. Nem éppen a legszerencsésebb helyről származik az a megjegyzés, hogy végül már egyszerűen lehetetlen lesz udvarolni. E twitter-bejegyzés szerzője ugyanis Geraldo Rivera egykori tévésztár, aki maga sem akármilyen „kalandokról” számolt be könyvében, ráadásul e bejegyzése után sorozatban jelentkeztek a tiltakozó nők, akik közül nem egyet zaklatott korábban. Wagner gusztustalannak nevezi Geraldo múltját, de aggályát ettől még érvényesnek tartja.

A fél évszázaddal ezelőtti szexuális forradalom, a hagyományos, monogám család bomlása nem több, hanem kevesebb gyerek születését eredményezte, ahogy az várható is volt. A nagy forradalom azonban nem teremtett boldogabb családi életet sem. Igaz, újabban csökkent a válások száma, de csakis azért, mert kevesebb a házasság. Egyre több viszont a magányos és a gyermektelen ember. Wagner egyenesen úgy látja, hogy Amerika a meddőség társadalma felé halad. Felidézi Japán példáját, ahol a gyermektelen idősek tömegei élnek riasztó magányban. Azt szeretné, ha Amerika el tudná kerülni a „japanizálódást”. De attól tart, hogy ha a régi bevett udvarlási-flörtölési szokások, és egyáltalán a nemek közötti közeledés ismert módjai nehezebbé válnak, viszont nem jön helyettük semmi, akkor pontosan ez fenyeget. A poraiból kellene felépíteni valamit, de sem ő, sem más nem tudja ma, hogyan.