„A nemzetállam hatékony szer a mai kor két túlhatalomra törő szereplőjének, a helyi lakosok sorsával mit sem törődő globális üzletembereknek, illetve a kötelező rendeletek kiadására jogot formáló biztosoknak kordában tartására” – írja a Virginiai Egyetem kulturális-tudományos folyóiratában, a Hedgehog Review-ban Wilfred M. McClay professzor.

A fenti idézetben biztosokon az Európai Bizottság tagjait érti a szerző. Dolgozata ugyanis általános érvénnyel próbálja egyeztetni a kozmopolitizmust a nemzetállamisággal, de egyetlen konkrét államközi alakulat esetét elemzi, az pedig az Európai Unió.

Téveszmének tekinti azt a ma uralkodó (és a Lisszaboni Szerződésben kifejezetten is szereplő) elképzelést, miszerint a tagállamoknak egyre szorosabb egységbe kell tömörülniük, aminek a végeredménye egyetlen közös állam lenne.

Mint annyi más szerző, ő is abból indul ki, hogy a nyugati típusú liberális demokrácia nemhogy nem bizonyult a világtörténelem végső és meghaladhatatlan céljának, hanem még a nyugati világban is erős kihívások érik. Éspedig azért, mert a nyugati elit ma nem kötődik szilárdan azokhoz az erkölcsi és intellektuális alapokhoz, amelyekre a liberális demokrácia épült. Racionális vita, tolerancia, szellemi nyitottság és más felvilágosodás kori eszmények nélkül az olyan intézmények, mint a sajtószabadság és az egyetem nem fogják tudni betölteni szerepüket, márpedig mindkét téren súlyos jelei vannak a konformizmusnak. Az említett eszmények és értékek a nemzetállam keretei között virágoztak fel és teljesedtek ki, márpedig a nemzetállam elve szüntelen támadások alatt áll. McClay természetesen tisztában van a nemzetállamok kockázatos természetével, de súlyos tévedésnek minősíti azt a nézetet, hogy a nemzetállamok világháborúra és népirtásra termettek, amitől kizárólag a nemzetközi, nemzetek feletti kormányzás adhat menedéket.

Márpedig ez a gondolat uralkodik a mai nyugati elit körében. Két formában is jelentkezik. Kapitalista válfaja azon alapul, hogy a piacok nemzetköziek, következésképp nemzeti kormányok nem képesek szabályozni őket. Szocialista változata pedig tisztségviselők által kormányozott szuperállamot tételez, amely meghaladja a káros partikularizmusokat a közös, békés jövő érdekében.

„Képzeljük el, hogy nincsenek országok” – hangzott John Lennon híres dala, az Imagine. Rendben van, jegyzi meg McClay, csakhogy azt már nehéz elképzelni, mi fűzi közösségbe akkor az embereket. Arisztotelész óta tudjuk, hogy az ember „politikai lény”, ami annyit tesz, hogy szüksége van egy közösségre, amely iránt lojalitást érez, és amelynek kormányzatát ellenőrizni tudja, legalábbis úgy érzi, hogy adott esetben leválthatja. Ez a valahová tartozás mélyen gyökerezik a közös múltban és a közös kultúrában, és nem váltható fel tetszés szerint mással. Nem megyünk sokra azzal a javaslattal, hogy akkor neveljük az embereket világpolgárrá. Ilyen ugyanis nincs. A világpolgár valójában olyasfajta ember, aki nagyon szereti az emberiséget, viszont mélyen megveti az adott népet. A polgár szó üresen kong, ha nem vonatkozik olyan törvényekre és kormányzatra, amelyeknek létrehozásában, ellenőrzésében és megváltoztatásában az egyes embernek szerepe van. Enélkül polgár helyett fogyasztóval, rosszabb esetben alattvalóval van dolgunk.

Ami Európát illeti, McClay szerint szükség van Európai Unióra, de olyasfélére, amilyenről de Gaulle beszélt: „a hazák Európájára”. Ez esetben tudnak vele azonosulni az európai polgárok. Ez persze nem hozná el a történelem végét, amiről egykor Hegel, majd nyomában Francis Fukuyama álmodott. Viszont elindíthat valamit, ami jóval szerényebb igényű, kárpótlásul viszont sokkal működőképesebb.