„Lehet, hogy a piacellenes, állampárti nosztalgia kártékony és küzdeni kell ellene. De előbb talán meg kellene érteni az okát” – írja a Corriere della Serában Ernesto Galli della Loggia szociológus.

A vezető liberális lap neves szerzői egymás után panaszolják el, hogy vége a kétezres évek liberalizációs hullámának, amelyben a baloldal kormányai elkezdték lebontani az állam túlsúlyát és a szabadpiaci folyamatok erősítésével próbálták növelni Olaszország versenyképességét. Francesco Giavazzi közgazdászprofesszor arra hívja fel a figyelmet, hogy a jövő évi választások közeledtével a pártok máris versengve ígérgetnek fűt-fát, pedig a költségvetés helyzete nem teszi lehetővé az efféle ígéretek teljesítését. A parlamentnek évente kellene új törvényt alkotnia a versenyegyenlőségről, hogy lenyesegesse az újra és újra kinövő kiváltságokat, de kilenc éve, amióta ezt jogszabály írja elő, csak egyszer sikerült, akkor is két és félévi huzavona után, ráadásul úgy, hogy végül benne maradt egy pár előjog. Például egy cég bejegyzéséhez ma is közjegyzőt kell igénybe venni, a bírósági dokumentumokat pedig csak az állami posta kézbesítheti. További jellemző példa, hogy a szakszervezetek vissza akarják szerezni az ellenőrzést a nyugdíjbiztosító felett, ami arra jó nekik, hogy ők nevezhessék ki a jól fizetett vezetőket, és a maguk embereit juttathassák biztos álláshoz. A mostani igazgató 48-ról 36-ra csökkentette a főigazgatóságok számát, de már ez is sok volt a szakszervezeteknek.

Angelo Panebianco erre reagálva azt írja, hogy az efféle piacellenes törekvések ellenállhatatlanok, mert ma a legerősebb párt, az Öt Csillag mozgalom, amely a szavazatok harminc százalékára számíthat, igazságosság címén minél többet kiiktatna a piaci mechanizmusok közül. Ez a szavazatarány nagyjából megfelel az egykori kommunista párténak, amely a huszadik század második felének fő piacellenes politikai ereje volt. De a múlt század többi pártjában is voltak piacellenes erők, és együttesen a választók mintegy felét képviselhették. Nos, ma is ez a helyzet, mivel a baloldalon is igen jelentős a piacellenesség. Márpedig az első köztársaság a kilencvenes években nem a korrupciós botrányokba bukott bele, hanem a túlzott és piacellenes állami újraelosztásba. Ez ásta alá a versenyképességet, ez adósította el az államot. Akkor többségi választási rendszert hoztak létre, hogy a győztes ne kényszerüljön koalícióra, de ennek most vége, és az olaszok tavasszal az arányoshoz közelítő választási rendszer szerint szavaznak majd. Vagyis újrakezdődik a hatvanas-hetvenes évek játéka, amikor sokféle lobbicsoport érdekét kellett egyeztetni, és mindegyiket anyagi javakkal kielégíteni. Panebianco úgy véli, hogy Olaszország a stagnálás hosszú időszakára számíthat.

Ernesto Galli della Loggia elfogadja kollégái diagnózisát, de nem tartja elegendőnek a rezignált ténymegállapítást. Ha a piacellenes pártok népszerűek, fejtegeti, annak nem az az oka, hogy az emberek piacellenesek, és nem olyan fejlettek, mint a lapban publikáló egyetemi tanárok. Hanem az, hogy a piac nem teljesítette feladatát, nem lett tőle hatékonyabb és versenyképesebb az olasz gazdaság. Éspedig azért, mert a piacot nem megfelelően szabályozták és a szabálysértést nem szankcionálták következetesen. Minduntalan egyenlőtlen versenyfeltételek keletkeztek. Della Loggia példákat is felhoz – a bankszektorból és az energiaszolgáltatás területéről, valamint a munkapiacról.  A kevesebb állam nem azt jelenti ugyanis, hogy az államnak nincs dolga. Mi sem természetesebb, mint hogy az emberek védelmet várnak a túlhatalommal szemben, és ki mástól várhatnák, mint az államtól, amelynek vezetőit ők választják. A kevesebb állam akkor hoz jobb eredményt, fejtegeti della Loggia, ha az a kevesebb állam jobban működik.