„A demokrácia köszöni szépen, jól van. A liberális demokrácia van bajban” – írja az American Interestben Damir Marusic főszerkesztő.

Marusic elismerően állapítja meg, hogy a liberális demokrácia válságát már tíz évvel ezelőtt is jelezte Ivan Krasztev bolgár politológus, akinek 2007-es cikkét akkor a Metazin is ismertette. Krasztev azt is megírta, hogy az okok elemzése helyett a vezető megmondó emberek azzal próbálkoztak, hogy legkülönbözőbb ellenfeleiket mind beszuszakolják a „populista” kategóriába. Köztük szlovák, magyar és lengyel vezetőket is „elátkoztak”. Ami a szlovákokat illeti, Marusic megjegyzi, hogy annak idején Fico miniszterelnök a radikális nacionalista Nemzeti Párttal kormányzott együtt, a lengyel Jog és Igazságosság párt vezetőit pedig hajlamosnak ítéli az összeesküvés-elméletekre. Marusic Krasztevvel egyetértve abszurdnak találja viszont a már akkor hangoztatott vádat, hogy a liberális kánontól való eltávolodás a fasizmus előszobája lenne. „Budapest ésVarsó utcáit nem kíméletlen félkatonai alakulatok özönlik el a végső megoldás, hanem buzgó vásárlók a végkiárusítás reményében” – írta Krasztev. A hidegháború győztesei a liberalizmust erkölcsi mércévé tették, vagyis ha valaki másként látta a világot, az nem egyszerűen tévedés volt a szemükben, hanem bűn. Krasztev akkor úgy látta, hogy az csatlakozhatott az Európai Unióhoz, aki elfogadta, hogy az antikapitalista nézeteket be kell tiltani. Marusic szerint azonban a nemzet fogalmát és a nemzeti kultúrát is veszedelmesnek kiáltották ki.

Nyugat-Európa a második világháború után igyekezett száműzni a nacionalizmust, mert így akarta levezekelni a holokauszttal kapcsolatos kollektív bűnt – véli Marusic. Ez a hitbuzgóságig vitt elképzelés Jürgen Habermasnál odáig fajult, hogy „a nemzetállamot a gázkamrák előszobájának nevezte”– írja Marusic erős költői túlzással. (Habermas a nemzetállamról szóló művében azt írta, hogy a nemzet eszméje nem az alkotmányosság oldalán, hanem a köztársasági elvekkel ellentétes törekvések mellett mozgósította a polgárokat.) Az Európai Unió ebben a szellemben olyan vállalkozásnak számított, amelynek révén a kontinens végre meghaladhatja primitív törzsi beidegződéseit. Marusic Frank Füredivel egyetértve megállapítja azonban, hogy az európai lakosság nem követte a vezető rétegeket ezen az úton. Az új, elvont, nemzetek feletti európai identitást nem sikerült megteremteni.

Amerikában hasonlóan alakult a politika dinamikája. Amikor Trump mögött valóságos lázadás bontakozott ki az elit ellen, a liberális világ azonnal apokaliptikus képet festett az országra leselkedő veszedelmekről, és tekintélyuralom kiépítéséről vizionált. És akárcsak Európában, itt is még többet akar adagolni abból a szerből, amely a lázadást kiváltotta: a más vélemény megbélyegzéséből. Lepopulistázza, ahelyett, hogy önkorrekciót hajtana végre.

Pedig Marusic szerint a liberalizmus jövője attól függ, képviselői felfogják-e az elmúlt évek üzenetét. Ha igen, azon fognak dolgozni, hogy átmentsék a liberális hagyomány megőrzésre érdemes elemeit. „A liberális főpapság fülsiketítő rikoltozása viszont semmi jóra nem vezet.”