„A tekintélyes közgazdászok nem adnak választ II. Erzsébet brit királynő kérdésére: ’Miért nem látta senki, hogy jön?’” – mármint a válság, olvassuk a Project Syndicate weboldalán Robert Skidelsky gazdaságtörténésztől, a Metazin régi ismerősétől, Keynes legismertebb kutatójától.

Skidelsky a Nobel-díjas keynesiánus, Paul Krugman cikkére reagál, amely a pénzügyi válság kirobbanásának tízedik évfordulójára jelent meg az Oxford Review of Economic Policyban. Az amerikai professzor azt fejtegeti benne, hogy a válság idején jól vizsgázott a keynesi elmélet, csupán az árak alakulásának előrejelzésén lenne kutatni való. Részletesen kifejti, hogy a híres Hick-Hansen modell, amelyet a szakmában „a ragadós árak hipotézisének” is neveznek, igaznak bizonyult. Bebizonyosodott, hogy a növekvő költségvetési hiány (amellyel a válságot kezelték) nem emeli meg a kamatlábakat, és a gazdaságba zúduló pénzmennyiség-többlet nem okoz inflációt. Ezen kívül az állami kiadásnövelésnek multiplikátor hatása van, vagyis saját összegénél nagyobb értékű GDP-növekedést eredményez.

Hicks és Hansen is Keynes követői voltak, és a harmincas években dolgozták ki hipotézisüket. Keynes receptje úgy szólt, hogy válság esetén nem szabad félni az állami deficittől, mert különben súlyos visszaesés következik be. Vitatott ugyan, hogy amikor receptjét (már az 1929-es tőzsdekrachot követő gazdasági visszaesés mélypontja után) alkalmazni kezdték, ettől talált-e vissza a növekedéshez az amerikai gazdaság, vagy a növekedés már előbb elkezdődött. Mindenesetre a nagy válság után Keynes elmélete vált uralkodóvá a nyugati világban. A hetvenes évek olajválsága nyomán pedig a monetarista iskola hódított, amely az állami költekezés és gazdasági szerepvállalás visszaszorításában jelölte meg a növekedés útját. Mire a válságkezelés kérdése szóba jött, már Barack Obama volt az elnök, és az ő emberei keynesiánusok voltak. Egy percnyi kétségük sem volt tehát afelől, hogy mi a teendő. Sőt, Krugman szerint olyan jól sikerült a válságkezelés, hogy a rivális iskola, a monetaristák úgy tettek, mintha mi sem történt volna (pedig sikertelenség esetén nyilván megszólaltak volna).

Skidelskynek minderről az jut az eszébe, hogy ha olyan sikeres volt a válságkezelés, akkor miért hagyták abba 2009-ben, és miért tértek át megszorító gazdaságpolitikára, holott akkor a nyugati gazdaságok teljesítménye még 4-5 százalékkal elmaradt a válság előttitől. Megkockáztatja a feltételezést, hogy a bőséges pénzesőre épülő válságkezelésnek nem gazdasági, hanem politikai oka volt: az ország vezetői így akartak maguknak nagyobb támogatást szerezni. Van még egy kifogása Krugman esszéjével kapcsolatban. Furcsállja, hogy a Nobel-díjas professzor szerint az elmélettel nincs semmi baj, csak rosszul alkalmazták. Az illetékesek nem vették észre, úgymond, hogy a pénzügyi ellenőrző intézmények szerepében bekövetkezett változás milyen következményekkel járhat (előzőleg szűkült ugyanis a tőzsdei és befektetési piac ellenőrzésére hivatott szervezet hatásköre). Skidelsky szerint viszont mind az, hogy a válságkezelés csak félig alkalmazta a keynesi modellt, mind pedig az, hogy a válságot nem tudták előre jelezni, a modell súlyos bizonytalanságára utal. Mentegetése nem használ. Inkább valamilyen nagy újdonságra lenne szükség a közgazdaságtanban.