„A modern világban a nemzetközi sport a béke bizonyíthatóan fontos elősegítője” – olvassuk David Papineau filozófus eszmefuttatását a Vox magazinban. Papineau leginkább metafizikával és ismeretelmélettel foglalkozik, de legújabb könyvében a sport segítségével igyekszik a szélesebb közönség számára is emészthetővé tenni a filozófiát.
A nemzetközi sportesemények kifogyhatatlan munícióval látják el a kommentariátust. Az értelmiség kapva kap az alkalmon, hogy a sport körüli felhajtást meglovagolva, a szokásosnál több emberhez szólhasson. Sokan grandiózus elméletekkel állnak elő, amelyek a nemzeti történelem, sőt az emberi élet nagy kérdéseinek kulcsát fedezik föl a sportban. A nemzeti színekben zajló összecsapások kapcsán a baloldali értelmiség rendre előveszi az egyenlőtlenség és a globális kizsákmányolás vesszőparipáját, avagy a globális kapitalizmus bírálatát. A téli olimpiák kapcsán különösen gyakran vetődik fel az esélyegyenlőség kérdése. Vannak, akik a sikeres sportnemzetek tündöklését is a szociáldemokráciával magyarázzák. Már-már magától értetődőnek tartják, hogy az olimpián elért siker és vereség a gazdaságfilozófiák lakmusztesztje. Természetes, hogy sok állam az országimázs javítására használja a sportot.
A sport tökéletes alkalmat ad a nemzetkarakterológiákról és a nemzeti azonosságtudatról való filozofálgatásra is. A haladó értelmiség előszeretettel köti össze a sportot a nacionalizmussal. Eric Hobsbawm marxista történész a nemzetépítés fontos eszközének tartotta, George Orwell pedig egyenesen a nemzeti gyűlöletek orgiájának nevezte.
A téli olimpia kapcsán írt okfejtésében Papineau szembeszáll az ilyen értelmezésekkel, és amellett érvel, hogy a nemzetek vetélkedése a sportban tulajdonképpen az egészséges patriotizmust és nemzeti büszkeséget erősíti. A drukkerek saját csapatuk támogatása közben is tisztelik az ellenfelet, és tudják, hogy győzelmük csak ideiglenes lehet, hiszen a következő összecsapáson a felek tiszta lappal indulnak. A lelátón megélt nemzeti érzés olyan, mint a szülői szeretet: elfogult saját gyermekünk iránt, ám nem következik belőle sem más gyermekeinek lenézése, sem pedig előjogok és kiváltságok követelése. A nemzetek békés vetélkedése nem kevesebb, mint a Bruce Ackerman és Kwame Anthony Appiah filozófusok által szorgalmazott „meggyökerezett kozmopolitizmus” eszméjének megvalósulása – ragadtatja el magát Papineau.
Arról viszont szemérmesen hallgat, hogy a szélsőjobboldali és soviniszta Charles Maurras a törzsi logika megtestesüléseként üdvözölte az első modern olimpiát, és arról sem tesz említést, hogy Coubertin báró is a francia fiatalokat akarta a németekhez hasonlóan edzetté tenni az olimpia megszervezésével. Igaz viszont, hogy hosszasan sorolja az olyan példákat, amelyek esetében a sport a nacionalista, sőt a faji indulatok felkorbácsolásának eszköze, az előítéletek leképződésének terepe, vagy egyenesen háborús konfliktus kirobbantója volt. Mindezeket azonban Papineau csak a sport és az egészséges patriotizmus közötti összefüggést erősítő kivételnek tekinti. „A modern olimpia megszelídíti és pozitív versengéssé változtatja a veszélyes nacionalizmust.” Okfejtésében egészen odáig megy, hogy a phjongcshangi téli játékok kapcsán már az észak-koreai válság békés rendezésének lehetőségéről beszél. Észak-Korea – írja – nagy lépést tett a bizalom helyreállításáért azzal, hogy részt vesz az olimpián.