Egy francia filozófus a randalírozók származásával hozza összefüggésbe a külvárosi zavargásokat. Ezért a sajtóban „újreakciósnak” nyilvánítják. A belügyminiszter védelmébe veszi.

Az izraeli Haaretz újságírói a következő kérdést tették fel Alain Finkielkrautnak: „A francia sajtóban többnyire úgy mutatják be a külvárosi zavargásokat, mint a súlyos anyagi nélkülözés és a diszkrimináció által kiváltott erőszakos visszavágást. Izraelben viszont inkább vallási vagy legalábbis etnikai jelenséget látnak benne, más szóval az iszlám küzdelem részének tekintik. Ön ebben hogy foglal állást?

„Franciaországban – válaszolta a filozófus – megpróbálják társadalmi dimenziójukra korlátozni a zavargásokat, szeretnék úgy látni, mintha a helyzetük, az őket sújtó diszkrimináció, a munkanélküliség ellen lázadnának a fiatalok. Csakhogy ezek a fiatalok túlnyomórészt moszlim identitású feketék vagy arabok. Franciaországban más bevándorlók is élnek nehéz helyzetben – kínaiak, vietnamiak, portugálok. De ők nem vesznek részt a zavargásokban. Világos tehát, hogy a lázadás etnikus-vallási jellegű.”

A hetvenes évek második felében néhány francia gondolkodó, Bernard-Henri Lévy, André Glucksman és mások szembefordultak a baloldali hagyománnyal. Közéjük tartozik Finkielkraut.

Sokan kétségbe vonják, hogy a filozófiában valami újat hoztak, de hogy a francia politikai publicisztikában igen, ahhoz nem fér kétség. Az új filozófusok ügyesen használják a médiát, a csak BHL-ként emlegetett Lévy valóságos sztár. Minden alkalmat megragadnak, hogy szembeszálljanak a magát progresszívnak tekintő értelmiség szerintük hamis, álszent és veszedelmes közhelyeivel.

Finkielkraut például mindig felemeli a szavát, amikor úgy látja, hogy az izraeli politika kritikája antiszemitizmusba csap át. Most épp azzal vonta fejére a haladó értelmiség haragját, hogy a külvárosi zavargásokat a randalírozók származásával hozta összefüggésbe.

A Haaretznek adott interjúról a Le Monde is beszámolt – Finkielkraut szerint tendenciózus módon. Ezért alkalmat adtak neki, hogy pontosítsa mondandóját.

Le Monde: A rendőrök, a tanárok nem találkoztak vallási követelésekkel. Ráadásul a zavargások miatt elítélt fiatalok között „tősgyökeres” franciák is vannak. Honnan veszi akkor, hogy a lázadás „etnikus-vallási” jellegű?

Finkielkraut: Igaz, a vallás nem vallásként, hanem mint az identitás meghatározója játszott szerepet. De azért meglep a kérdés. Ez a mai antirasszizmus valami übüszerű jelenség. Szememre vetik, hogy a lázadók származásáról beszéltem. De akik ezzel vádolnak, a faji diszkrimináció elleni küzdelem példájaként ünneplik a harcot. Márpedig, ha szerintük tisztán társadalmi problémáról van szó, akkor annak is kellene tekinteniük. Én sosem tagadtam, hogy ezek a fiatalok ki vannak téve a rasszizmusnak.”

Az újabb nyilatkozat csak olaj volt a tűzre, a vita azóta is folyik, és egyre hevesebb. A Nouvel Observateur főszerkesztője, Laurent Joffrin nemes egyszerűséggel „újreakciósnak” nevezi az új filozófusokat. Azzal vádolja meg őket, hogy az amerikai neokonzervatívok által gerjesztett kultúrharcot akarják Franciaországba importálni. S rámutat, hogy mennyire hasonlítanak Finkielkraut szavai Sarkozy belügyminiszter gesztusaihoz – „bizonyára nem hangolták össze, de mégiscsak feltűnő az egybeesés”.

Az új filozófusok köréhez tartozó regényíró és esszéista, Pascal Bruckner barátja nevében felveszi a kesztyűt. Finkielkraut, az értelmiség Sarkozyje című válaszcikkében elismeri, hogy Finkielkraut néhány kérdésben elvetette a sulykot. De a gyanúsítgató és hisztérikus reakciók azt bizonyítják, hogy érzékeny pontra tapintott.

A küzdelemből maga a belügyminiszter sem maradhatott ki. „Monsieur Finkielkraut – nyilatkozta Sarkozy – olyan értelmiségi, aki dicsőséget hoz a francia szellemre. Talán azért kritizálják olyan sokan, mert igazat mond.”