„Az amerikai elnök nem olvas könyveket, és sok irodalomszakos diák nem nagyon tudja Keatset és Yeatset megkülönböztetni. Rengeteg könyv jelenik meg, ám erről kissé cinikusan azt mondhatnánk, hogy több az új kötet, mint az olvasó. Az egyetemi irodalomoktatás válságban van” – olvassuk Steven G. Kellman amerikai kritikus tollából a Chronicle of Higher Education felsőoktatási magazinban.
A cikk apropója William Marx francia irodalomtudós januárban megjelent Az irodalom gyűlölete című műve. Marx Szókratésztől napjainkig tekinti át az irodalomellenesség történetét és okait. Tipológiája szerint az irodalom elleni érvek négy kategóriába sorolhatók. Az elmúlt két és félezer év során a szépírókat azért tartották veszélyesnek, mert úgymond, aláássák a tekintélyt, rombolják az erkölcsöket, torz képet festenek a valóságról, illetve azt vetették szemükre, hogy tevékenységük semmilyen kézzelfogható társadalmi haszonnal nem jár. Marx mindazonáltal optimista. Úgy véli, hogy amíg az irodalmat hevesen bírálják, addig nincs veszve semmi. Hiszen ha veszélyesnek tartják, azzal elismerik, hogy az irodalom társadalmi szempontból is fontos. Az irodalom végét az jelentené, ha nem bírálnák, hanem egyszerűen nem vennének tudomást róla.
Kellman kevésbé optimista. Felidézi a Pew két évvel ezelőtti felmérését, miszerint 2016-ban az amerikaiak negyede nemhogy könyvet, de egyetlen fejezetnyi irodalmat sem olvasott. Hol vannak már a régi szép idők, amikor a magára valamit adó művelt embertől elvárták, hogy a szépirodalmat ne csak fogyassza, de maga is gyarapítsa? Száz éve Calvin Coolidge, az Egyesült Államok harmincadik elnöke még Dantét fordította nászútján, Donald Trump viszont nem is tartja fontosnak, hogy könyvek olvasására fecsérelje az idejét. Mintegy nyomatékot adva eme meggyőződésének, Trump elnök jelentősen csökkentette a kultúrára fordítható költségvetési támogatásokat.
Sem a konzervatívok, sem pedig a liberálisok nem hullatnak krokodilkönnyeket a humán terület visszaszorulása miatt. A fiskális konzervatívok sajnálják rá a közpénzt, a vallásos jobboldal pedig gyakran az erkölcsöket félti az irodalomtól. Az identitáspolitikát zászlajukra tűző baloldali liberálisok pedig egyre inkább csak az elnyomás, a kizsákmányolás és a rasszizmus eszközeként és bizonyítékaként tekintenek az irodalomra. A haladó gondolkodásúak, mint például Richard Dawkins, az Új Ateisták mozgalmának vezéralakja, tudományellenes valláspótléknak is tekintik.
Nem is csoda hát, ha az amerikai egyetemeken sorra zárnak be az irodalomtanszékek. Sok helyen a természettudománnyal foglalkozó diákok is lázadnak az ellen, hogy közismereti tárgyakkal, egyebek között irodalommal kelljen foglalkozniuk. És, ismeri el Kellman, valóban nehéz amellett érvelni, hogy egy radiológus, egy könyvelő avagy egy röplabdaedző jobban végezné a dolgát, ha elmélyedne a kortárs avagy a klasszikus irodalomban. Az irodalom tanszékek ezért újításokkal próbálják visszanyerni megkopott népszerűségüket. Egyre nagyobb teret kap a populáris kultúra tanulmányozása. „Sokkal valószínűbb, hogy az alapképzésben helyt kap A szürke ötven árnyalata, mint Thomas Gray költészete.” Az Economist beszámol róla, hogy az irodalom népszerűsítése érdekében a prágai Goethe Intézet virtuális valóság alkalmazással teszi átélhetővé Kafka Átváltozását, és már készül az Ulysses hasonló feldolgozása. Kellman kétli, hogy ezekkel a módszerekkel sikerülhet növelni a szépirodalom iránti érdeklődést.
Persze lehet, hogy nem is nagyon lesz mit népszerűsíteni. Lionel Shriver amerikai író a Prospect magazinban legalábbis arra mutat rá, hogy a baloldali identitáspolitika ellehetetleníti az irodalmat. Ha már az egyetemeken is kigyomlálják a klasszikusokból az esetleg sértő kijelentéseket, és hovatovább a haladó szelleműek is úton-útfélen kulturális kisajátítással, sőt rasszizmussal vádolják az írókat, akkor tényleg nem lehet megmenteni az irodalmat.