„A nyugati hatalmak évszázadokon át próbálták előírni, milyen legyen az iszlám. Sohasem sikerült. Abba lehet hagyni” – írja Sameer Rahim, a Prosect magazin irodalomkritikusa.

Amikor tavaly júniusban két iszlamista ámokfutó békés londoniakat gázolt el majd támadott meg késsel a London Bridge-nél, Theresa May miniszterelnök úgy fogalmazott, hogy „bizonyos közösségeknek” meg kell érteniük, mennyivel értékesebbek a brit értékek, mint amit gyűlöletprédikátoraiktól kapnak. Csak az a kérdés, pontosabban mit kér a kormányfő a brit muszlimoktól, és hogy az a valami, amit kér, miként valósítható meg. Munkáspárti elődei majdnem ugyanezeket a szavakat hangoztatták, és azóta is naprenden van a jámbor kívánság, hogy a brit muzulmánok egy nyugatos iszlámot hozzanak létre. Persze ők sem tudták megmondani, ki fogja elrendelni, hogy egy adott időponttól kezdve az új iszlámban kell hinni annak, aki nyugaton él.

Az iszlám, ahogy terjedt a világban, lassanként igazodott a helyi kultúrákhoz. Delhiben a híres Nizamuddin szentélyben férfiak s nők együtt énekelnek, márpedig a Közel-Keleten az ilyesmi elképzelhetetlen. Ebből az következne, hogy nem lehetetlen egyfajta nyugati iszlám létrejötte. De elrendelni ezt képtelenség. Ma is vannak Angliában muzulmánok, akik vitát rendeznek a nők jogairól és elfordulnak a szélsőséges prédikátoroktól. De ha a hivatalosság szembeállítja a „jó, liberális muzulmánokat” a „rossz, konzervatív muszlimokkal”, akkor több embert fog eltaszítani, mint ahányat vonz.

Az efféle próbálkozásokat Raheem kissé merész párhuzammal azokhoz a történelmi esetekhez hasonlítja, amikor a nyugatiak megpróbálták a maguk értékeit ráerőltetni az iszlám országokra, kezdve Napóleontól, aki megpróbálta vallástalanítani Egyiptomot, egészen a Szovjetunió hasonló célú afganisztáni erőfeszítéseihez. Az utóbbi esetben az iszlám úgy alkalmazkodott a helyzethez, hogy a tálibok kitaláltak egy nem túl bonyolult magyarázatot arra, hogy az ő esetükben miért nem érvényes az öngyilkosság szent tilalma. Így támadtak öngyilkos merénylők, előbb Afganisztánban, a szovjetek elleni háborúban, később a nyugati világ békéjében is. Amikor a britek 1857-bn leverték a szipojlázadást Indiában, egy helyi brit hivatalnok, Sir William Wilson Hunter egész könyvet jelentetett meg arról, hogy át kellene nevelni a helyi muzulmánokat, de nem úgy, hogy a kereszténységre térítik át őket, hiszen az reménytelen, hanem egy újfajta, britbarát iszlám meghonosítása révén. Nem lett belőle semmi. Christopher de Bellaigue újságíró Az iszlám felvilágosodás című nagysikerű könyvében megírta, hogy a modernizálás már kétszáz éve zajlik az iszlám világban. Amikor azonban erőszakkal próbálták ráerőltetni a társadalomra (például a gyarmatosító hatalmak vagy az iraki és a szíriai baathista rezsimek), hosszabb távon bumeráng-hatást váltottak ki.

Iszlám gondolkodók manapság a gyarmatosítás előtti múltból próbálnak értékeket előásni, amelyek alapjára békés, toleráns magatartás építhető. Közben Angliában a szerző maga is tanúja volt, amint muszlimok egy skót népdal dallamára énekeltek egy imateremben. „Ekkor otthon éreztem magam” – írja. Már csak az a kérdés, kinek lesz türelme kivárni azt a többszáz évet, ami az ilyen természetes átalakuláshoz kell. Ha nincs más választás, az még kevésbé vigasztaló.