„Az olasz baloldal pártjának nincs jövőképe. Ez arra utal, hogy nem akar változtatni a dolgok állásán” – olvassuk Angelo Panebianco elemzését a Corriere della Serában.
A maga idejében az Olasz Kommunista Párt nagyjából a szavazatok harminc százalékára számíthatott. Utóda, a több más baloldali csoportosulást is magába olvasztó, viszont több kisebb kommunista szervezettől elváló Demokrata Párt négy éve, az európai parlamenti választáson a szavazatok negyven százalékát szerezte meg. Most, március 3-án a választók 19 százaléka szavazott rá.
A veterán szociológus úgy látja, hogy a választási kampányban megmutatkozott, mi okozta ezt a gyászos eredményt. A Demokrata Párt két üzenettel agitálta választóit: egyrészt kormányának sikereivel, amelyek azonban a választók életében csekély változásokat hoztak, másrészt a két elitellenes párt kárhoztatásával. Az egyik, az Öt Csillag Mozgalom, az állampolgári alapjövedelem bevezetésével kampányolt, a másik, az Északi Liga az illegális bevándorlók százezreinek kitoloncolásával. Mindkét elképzelés igen népszerű, és ellenük hadakozva a Demokrata Párt csak tovább propagálta mindkettőt. Ráadásul mindezzel azt a képet sugározta magáról, hogy ő a fennálló viszonyok egyetlen védelmezője. Ez bizony úgy hangzik, mint egy konzervatív párt hitvallása. És csakugyan, mióta a kilencvenes évek első felének korrupciós leleplezései nyomán a korábban fél évszázadon át kormányzó Kereszténydemokrata Párt összeomlott, a gazdasági és közigazgatási elit képviselet nélkül maradt, majd fokozatosan a volt kommunistákban találta meg a politikai mérséklet és a szakértelem képviselőit. Silvio Berlusconi különc magánélete és szertelensége nem volt megnyugtató ennek a felsőbb osztálynak. Ráadásul a kulturális elit már a hatvanas évek óta szinte egészében a baloldallal rokonszenvezett.
Egyszóval mára a baloldal pártja az elitet képviseli. Ezt a képet erősíti Panebianco szerint az is, hogy a Demokrata Pártnak egyszerűen nincs elképzelése arról, hogy mit kellene változtatni az olasz állam, a gazdaság szerkezetén, a területi egyenlőtlenségeken, és hogyan lehetne csökkenteni a növekvő jövedelmi különbségeket.
Igaz, Európa szociáldemokratái mindenütt hasonló dilemmával birkóznak. Ők az európai integráció legfőbb támogatói, és élvezik az elit tekintélyes részének támogatását. Kérdés, hogyan tudják ebben a helyzetben képviselni a csalódottakat, a rossz helyzetben élőket. Olaszországban azonban ugyanez a dilemma sokkal élesebben vetődik fel, mert a szegénységben vagy a szegénység küszöbén élők száma tízmilliónál is nagyobb, a közszolgáltatások egész ágazatai csak akadozva működnek, egész tartományokban kétségbeejtő az egészségügy állapota és nagy körzetekben tűrhetetlenül magas a munkanélküliség.
Nem könnyű manapság megszabni, mi is egy baloldali párt hivatása, de annyi biztos, hogy az egyenlőtlenségek mérséklését kell hirdetnie, és rá kell mutatnia a társadalmi igazságtalanságokra. Ha pedig ezeken változtatni akar, akkor fel kell vázolnia valamilyen hihető jövőképet. Akinek nincs hosszútávú elképzelése, az magáról mondja ki az ítéletet: nem akar változtatni a dolgokon. De ha így van – kérdezi Panebianco –, akkor mi szükség a baloldalra?