„Ha abból indulunk ki, hogy észszerű avagy észszerűtlen okokból kifolyólag minden ország korlátozza a befogadott menekültek számát, akkor minden, magát üldözöttnek hazudó migráns egy valóban oltalomra szoruló menekülttől veszi el a helyet” – olvassuk az Atlantic magazinban Graeme Wood amerikai–kanadai politológus és publicista terjedelmes esszéjét.
Wood arra vállalkozott, hogy kiderítse, hogyan is működik a gyakorlatban a menekültkérelmek elbírálása Németországban. Az oltalomra valóban rászorulók azonosítása sosem volt könnyű feladat, ám az elmúlt évek migrációs hulláma rendkívüli feladatot rótt a hatóságokra. Európába több mint kétmillióan érkeztek, a legtöbben pedig Németországot vették célba. Angela Merkel elhíresült kijelentésével azt sugallta, hogy országa meg tud birkózni a második világháború óta nem látott menekültáradattal, ám hamar kiderült, hogy ez aligha lehetséges. A nyíltan liberális Wood nem is rejti véka alá, hogy a kancellár politikáját felelőtlennek tartja, de nem pusztán ezért, hanem mert a migránsokkal kapcsolatos túlzott merkeli engedékenység hatására jelentősen megerősödött a bevándorlást ellenző tábor, amit ő szélsőjobboldalnak nevez. És nem egyszerűen az előítéletesség avagy a rasszista érzelmek miatt erősödött meg. Németország ugyan nagyon gazdag, de a 2016-ban érkezettek 80 százalékának még ma sincsen munkája – idézi a munkaerőpiaci adatokat Wood. Még ha hosszú távon előnyös is a befogadás gazdasági szempontból, rövid távon jelentősek a költségei.
Szembesülve a migráció mértékével és az AfD megerősödésével, a német kormány visszavonulót fújt, és szigorúbb fellépést ígért a menekültkérőkkel szemben. A cél a valóban oltalomra szorulók megkülönböztetése a gazdasági migránsoktól és persze a számonkérés elől menekülő, avagy erőszakos cselekményekre készülő egyének kiszűrése.
De hogyan lehet megkülönböztetni a menekülteket a jogosulatlan igénylőktől? A német bevándorlásügyi hatóság nagy szigort alkalmaz, de az esetek többségében a szigorú tények nem elégségesek a kérelmek elbírálásához. Hiába az arc- és hangfelismerő szoftverek, a személyazonosság az esetek többségében nem állapítható meg egykönnyen, hiszen a kérelmezők többségének nincs semmilyen hivatalos személyi okmánya. A hivatalnokoknak ezért a rövid, alig negyedórás interjú alapján kell döntést hozniuk. A bírálatot végzőknek félre kell tenniük az érzelmeket, sőt gyakran az együttérzést is. Keresztkérdésekkel igyekeznek összezavarni a kérelmezőket, hogy az esetleges ellentmondások alapján kiszűrjék azokat, akik valótlant állítanak. Persze még a hazugságok sem teremtenek mindig egyértelmű helyzetet – attól, hogy a kérelmező egy mellékes kérdésben valótlant állít, még szorulhat oltalomra. A 2015 óta lefolytatott menedékjogi eljárások harmadában született elutasító döntés. Miközben az AfD még szigorúbb eljárást igényel, a baloldal embertelen módszerekkel vádolja, hovatovább fasisztának bélyegzi a bevándorlási hivatalt.
Wood nem titkolja, hogy humanitárius szempontból aggályosnak tartja az akár emberi életekről is döntő eljárást. Másrészt viszont azt is elismeri, hogy a szigorú procedúra szükséges. „Az eljárások kudarca esetén megbukna a német kormány, és vele a liberális Németország.” Wood kutatásokra utal, amelyek szerint a bevándorlásellenes attitűdöket jelentősen erősítik a laza menekültügyi eljárások. Különösen az alsó-középosztályhoz tartozókra és a kétkezi munkásokra jellemző, hogy bevándorlásellenes pártok mellé állnak, ha úgy érzik, nemcsak valóban oltalomra szorulók, hanem gazdasági bevándorlók is menedéket – és vele szociális támogatásokat – kapnak. Más kérdés, hogy senki sem tudja, hogyan fognak legalább félmillió embert hazatoloncolni.