„1968 tüntetői megváltoztatták a világot. De nem úgy, ahogyan eredetileg képzelték” – olvassuk John Gray filozófus recenzióját Richard Vinen történész A hosszú 1968: a radikális tüntetések és az ellenségeik című monográfiájáról.
68-at még ma is sokan történelmi sorsfordító időnek tekintik. Nem így Gray, aki, mint írja, már a diákmegmozdulások közepette is úgy érezte, hogy 1968 csak egy apró epizód, amely szervesen illeszkedik a brit társadalomtörténetbe, és nem okoz nagyobb törést.
A diáktüntetések ikonikus alakjainak egy része valóban radikális, trockista és maoista nézeteket vallott, ám ők a hangos kisebbség voltak. A többség elítélte az erőszakot. Ami csöppet sem meglepő – véli Gray –, elvégre a brit társadalom rendkívül hierarchikus volt, és egyetemre leginkább a felső és a felső középosztálybeli családok sarjai jártak. Az Essexi Egyetemet 1968-ban elkezdő generációnak mindössze egy százaléka azonosult a Munkáspárt baloldalával, és további egy százalék a mérsékelt munkáspárti eszmékkel. Jóval többen voltak azok, akik párton kívüli baloldalinak, illetve újhullámos balos eszmék hívének tekintették magukat. A brit 68-as diákoknak legalább annyira elegük volt a szakszervezetekkel szimbiózisban élő és túlzottan háborúpárti Munkáspártból, mint a jobboldalból – állítja Gray. A munkások viszont nem kértek az újhullámos baloldali mozgalmakból. Mint Vinen könyvében felidézi, az új baloldali munkáspártoknak alig néhány, valóban munkás tagja volt. „Kevés kivételtől eltekintve a forradalom a középosztály ügye volt.”
Ami pedig 1968 örökségét illeti, Gray, egyetértésben Vinennel úgy véli, hogy a diáktüntetők által remélt forradalomból semmi sem lett. Még azok a politikusok sem hozták el az 1968-ban remélt változásokat, akik egykor maguk is oszlopos tagjai voltak az újbalos mozgalmaknak. Joschka Fischer, Bill Clinton és Jack Straw nagyon messze kerültek 1968 kapitalizmus- és rendszerellenességétől. Sőt, maguk is az általuk kritizált rendszer részévé váltak.
1968 azért nem múlt el teljesen nyomtalanul. Vinen egyik fő tézise szerint 1968 hedonizmusa és individualizmusa paradox módon maga is a kapitalizmust erősítette. Az individualizmus sokkal erősebb volt a 68-asokban, mint a társadalmi szolidaritással és a kollektív gazdálkodással kapcsolatos elkötelezettség. Ez pedig, állítja Vinen, megkönnyítette a thatcheri és reagani fiskális konzervatív forradalmak győzelmét.
„A forradalom résztvevői közül sokakat vezető pozícióba juttatott, tehát győzött, csak nem éppen úgy, ahogyan harcosai egykor remélték. A 68-asok többsége azt a polgári életet folytatta, amelybe beleszületett, és amelyet 1968-ban elutasított.”