„Minden társadalomnak olyanok az egyetemei, amilyeneket megérdemel. Mit látunk, ha belenézünk az egyetemek tükrébe? Mit mondanak rólunk az egyetemeink?” – olvassuk Ron Srigley filozófus és író terjedelmes esszéjét a Los Angeles Review of Booksban.

Mint arról a Metazin rendszeresen beszámolt, az elmúlt években egyre többen vélekednek úgy, hogy a fejlett országokban válságba került a felsőoktatás. Egyre több a diplomás, miközben az egyetemisták gyakran az alapvető szövegértési és matematikai ismeretek tekintetében is súlyos hiányosságokkal küzdenek (amelyeket persze az inflálódó érdemjegyek egyáltalán nem tükröznek). A diploma egyre kevesebbet ér munkaerőpiaci és intellektuális szempontból egyaránt, holott egyre többe kerül. Az adófizetők pénzéből is többet költenek az egyetemi oktatásra, és a diplomásokat is egyre jobban megterhelik a növekvő tandíjak miatt felvett diákhitelek. Arról nem is beszélve, hogy a felsőoktatás nemhogy csökkentené, de növeli a társadalmi egyenlőtlenséget. Még az elit egyetemeken sem jobb a helyzet: akad, aki hovatovább ’zombiképzőnek’ nevezi a versenyistállóként működő, többnyire magánegyetemeket. És akkor az egyetemi kultúrharcról még nem is ejtettünk szót.

Srigley a legsúlyosabb problémának az egyetem elbürokratizálódását tekinti. Utal Benjamin Ginsbergnek a Metazin által is ismertetett monográfiájára, amelyben a szerző számokkal igazolja, hogy az egyetemek irányítását átvették az üzleti szemléletű adminisztrátorok. Miközben egyre kevesebb az állandó szerződéssel rendelkező oktató és csökkennek az ösztöndíjak, az egyetemi adminisztokrácia virágzik. Az egyetemek főbürokratái nagyvállalati igazgatói bérekkel vetekedő fizetést kapnak. Közben valóságos udvartartást alakítanak ki maguk körül, amely érdemi munkát nem végez, viszont a Srigley szerint rákos sejthez hasonlóan burjánzó bürokrácia fölösleges feladatok tömkelegével legitimálja létezését és lehetetleníti el az érdemi oktatói munkát. Miközben az oktatók teljesítményét az üzleti világból vett módon próbálják mérni, az egyetemi bürokrácia semmilyen minőségi kontrollnak nincsen alávetve. Hovatovább már ők határozzák meg a képzés tartalmát is – persze szigorúan a képzési és kimeneti követelményekre és hasonló zsargonra hivatkozva.

Srigley szerint mindez azonban csak egy szélesebb társadalmi válság tünete. A felsőoktatás krízise az egyre inkább elpiacosodó közgondolkodás folyománya. Ahogyan máshol, úgy az oktatásban is a végzettséget igazoló papír és a mérőszámokban kifejezett teljesítmény számít. Az egyetemek az eredeti gondolatok helyett a skolasztikus gondolkodást erősítik. Elvégre az egyetemről kikerülők maguk is a rendszert fenntartó bürokrácia közlegényei lesznek – véli Srigley, utalva rá, hogy ezzel megvalósulhat Engels és Marx kommunizmusra vonatkozó álma, miszerint a kommunizmusban a kormányzás a dolgok technokrata adminisztrációjává alakul.

A fentiekből pedig az következik, hogy a felsőoktatás válságán nem lehet belülről változtatni. Srigley ezért attól tart, hogy az egyetemek átalakulása még csak most kezdődik. A folyamat vége pedig a teljesen hatékony oktatás, amely önálló elmék helyett bürokratákat képez.