„Oroszország négyszáz éven át Kelet felé tapogatózott, további négyszáz éven át pedig Nyugat felé. Mindkét utat bejártuk” – írja Vlagyiszlav Szúrkov elnöki tanácsadó, Vlagyimir Putyin volt kabinetfőnöke a Rosszija v globaljnojpolityike című moszkvai folyóiratban.

2014 a Krím-félsziget „visszavételéről” és a kelet-ukrajnai orosz miniállamok létrejöttéről nevezetes, de Szúrkov szerint ez csupán a felszín. A mélyben egy sokkal nagyobb hatású változás történt: véget ért Oroszország eposzi utazása Nyugat-felé. Oroszország abban az évben lemondott arról, hogy tovább esdekeljen bebocsáttatásért, hogy részese lehessen a nyugati civilizációnak, s befogadtassék az európai népek családjába. A nyugatosodás Áldmitrijjel kezdődött (aki Borisz Godunov halála után tizenegy hónapon át uralkodott a XVII. század elején, és Rettegett Iván fiának, egy másik változatban Báthori István törvénytelen gyermekének adta ki magát). Az ő esetében, bár ezt Szúrkov nem részletezi, a Nyugat még csak Lengyelországot jelentette. A század utolsó és a rá következő első két évtizedében I. Péter már Nyugat-Európát tekintette követendő példának, és negyvenhárom éven át igyekezett nyugatosítani Oroszországot. Ővele négyszáz éves korszak vette kezdetét, amelynek során Oroszország így vagy úgy, de mindvégig a Nyugat kegyeit kereste, s hol Hollandiává, hol Franciaországgá, hol Amerikává szeretett volna válni. Az uralkodók következetesen német lányt vettek feleségül, s az udvari nemesség rendszeresen külföldiekkel töltekezett fel. Ők hamar eloroszosodtak, Oroszország viszont sehogyan sem tudott elnyugatiasodni. Oroszországnak is megvan a maga oka, hogy nehezteljen a Nyugatra. Rengeteg vért hullatott az összes európai háborúban, és nemigen kapott semmit cserében. Például a Habsburgokat a Szent Szövetség keretében sikeresen kisegítette a lázadó magyarokkal vívott háborújukban, a krími háborúban viszont Ausztria nemhogy nem viszonozta a segítséget, hanem még Oroszország ellen is fordult.

Aztán ott volt a marxizmus, a szocializmus, mint a nyugatosodás új lehetősége, amelynek hatására egyes szimbirszki lakosok (Lenin) és némely jánovkaiak (Trockij) munkához is láttak, csakhogy a Nyugatnak nem kellett a példájuk: így lett az orosz szocializmus autista. A század végére azonban Oroszországnak elege lett a társtalanságból, és a kapitalista Nyugat kegyét kezdte keresni. A marxizmust Hayek, pontosabban az instant kapitalizmus váltotta fel. Azt lehetett azonban hallani, hogy Oroszország túl nagy, nem fér be Európába. Megfelezték tehát emberanyagban, területileg és katonai-gazdasági potenciálját tekintve. Igen ám, de így sem kellett. Az orosz és az európai kulturális modell nem kompatibilis. De az orosz az ázsiaival sem fér össze. Azt is kipróbálta az oroszság, még nyolcszáz éve. Oroszország Bizáncot is szerette volna, Kelet Rómáját, majd ült a trónon muzulmán kán is, Szimeon Bekbulatovics személyében (habár kikeresztelkedett), de ez már a keleti nyitás utolsó fázisa volt, utána Borisz Godunov következett. Úgyhogy most egy harmadik út, egy harmadik civilizáció, egy harmadik Róma ideológiájára van szükség. De persze Oroszország inkább kettős civilizációt képvisel, semmint egy új harmadikat. Van benne nyugati és keleti elem egyaránt. Csak barátja nincs egyik térfélen sem. Ahogy III. Sándor cár a legenda szerint mondta (de a valóságban nem): Oroszországnak két szövetségese van, a hadsereg és a hadiflotta. Ideje beletörődni, hogy így rendelte a sors. Igaz, a szövetségesek körébe sok minden mást is sorolhatni: a tanárokat, a munkásokat, a kőolajat, a kreativitást, a hazafiságot, Tél tábornokot, de a lényeg nem változik, „a magunk szövetségesei vagyunk” – írja Szúrkov. A magány nem jelent azonban elszigeteltséget. Sem a teljes nyitottság, sem a teljes elzárkózás nem jó megoldás. Oroszország kapcsolatban marad a világgal, kereskedik, együttműködik, kíváncsiságot, lelkesedést, félelmet vált ki. De az önmegtagadás kora lejárt.