„Milyen következményei vannak az új filantrópiának?” – teszi fel a kérdést Scott Sherman baloldali publicista a Lapham’s Quarterly magazinban.

Az írás apropója David Callahan emberbarát-szakértő politológus március végén megjelent monográfiája. A könyv címe: Az adakozók: pénz, hatalom és az új aranyozott kor. Az ’aranyozott kor’ kifejezés Mark Twain egyik első művének címében szerepelt először: Twain azt fejezte ki vele, hogy a kései 19. századi amerikai társadalom romlottságát csillogó mázzal fedi.

Callahan úgy véli, hogy a filantrópia hovatovább önálló iparaggá válik Amerikában: a magánalapítványok összesen 700 milliárd dollárnyi vagyon fölött rendelkezek, a GDP 5 százalékát költik el, és a foglalkoztatottság 10 százalékát adják. A baloldali Callahan nem rejti véka alá, hogy ellentmondásosnak tartja az amerikai emberbaráti alapítványok működését. Egyrészt azt kifogásolja, hogy túl keveset jótékonykodnak: ahelyett, hogy az alapítók vagyonát minél gyorsabban elköltenék, csak az alaptőke kis részét osztják szét, ami részben azzal magyarázható, hogy az alapítványok vezetése igyekszik hosszú távra biztosítani magának a jó megélhetést nyújtó szinekúrát. Callahan nem mulasztja el kimutatni azt sem, hogy a jótékonykodó milliárdosokat nem mindig nemes célok vezérlik, hanem az adóelkerülés. Az adóoptimalizálás ilyetén formája az amúgy a kapitalizmust és az egyenlőtlenséget kritizáló radikális baloldali értelmiségre is jellemző. És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy az alapítványok gyakran kockázatos pénzpiaci befektetésekbe vágnak, növelve ezzel a piaci buborékok kialakulásának esélyét.

Callahan legalább ilyen aggályosnak tartja, hogy az alapítványi pénzek nem egyszer a politikai pártokhoz vándorolnak. A baloldal rendszeresen azzal  vádolja a jobboldallal szimpatizáló milliárdosokat, hogy a pártfinanszírozási törvény kiskapuit kihasználva jótékonysági alapítványokon keresztül támogatják pártjukat.

Ám még a valóban emberbaráti célokat szolgáló jótékonykodás is ellentmondásos lehet. A pénzosztás nyilvánvalóan nagy társadalmi befolyással jár. Az adományok gyakran a tehetős családokat segítik, ami elmélyíti a társadalmi egyenlőtlenséget.

Még a kutatásfejlesztés támogatása is komoly kérdéseket vet fel. „A filantrópia egyre erősebb hatalmi központtá válik” – idézi Callahan könyvét Sherman. Arra a baloldalon elterjedt nézetre utal, miszerint a jótékonysági alapítványok esetenként a nagyvállalati érdeket, de legalábbis a piacpárti ideológiát szolgálják. Más baloldali kritikusokhoz hasonlóan Callahan is kitér rá, hogy az adakozás jelentőségének erősödése gyengíti a demokratikus önrendelkezést. Minél több pénz kerül az alapítványokhoz, annál kevesebb adó folyik be. Ez pedig oda vezet, hogy fontos társadalmi kérdéseket lényegében a demokratikus legitimációval nem bíró magánszereplők határozhatnak meg. „Ahogyan az állam visszaszorul, úgy válnak fontosabbá az adakozók” – írja Sherman. Ehhez nemcsak az állam gyengesége, hanem a hagyományos, alulról szerveződő közösségek, például a szakszervezet jelentőségének csökkenése is hozzájárul.

Mindazonáltal csalódni fog, aki Callahan könyvét a filantrópia egyoldalú, szabványbaloldali kritikájának reményében veszi kézbe – jegyzi meg Sherman. Tetszik vagy sem, az eladósodás miatt az államnak egyre kevésbé van lehetősége a kultúra és egyéb fontos társadalmi célok támogatására, például a jól működő demokráciához elengedhetetlen tényfeltáró újságírás finanszírozására. Callahan tucatjával sorolja azon fontos oktatási, kulturális, sőt infrastrukturális beruházásokat, amelyeket jótékonykodó milliárdosok alapítványai valósítottak meg.

Hozzátehetjük, hogy a magánszektor ellensúlyozza a központi hatalom túlzott megerősödését, ami pedig az alapító atyák egyik nagy félelme volt. A kutatásfejlesztést is nagyban előmozdíthatják a magánadományok. Ellentétben az állami támogatással, a magánadományok esetében nem kell politikai felelősségre vonástól tartani, ha a támogatott kutatások nem hoznak eredményt. Vagyis a magánpénzekből könnyebben lehet kockázatos, ám valóban forradalmi kutatásokat támogatni.

„A gazdag filantrópok tevékenységének mérlege ezért összességében inkább pozitív hatással van az amerikai társadalomra” – von mérleget Callahan. Egyúttal azonban arra is figyelmeztet, hogy a jótékonykodó alapítványok további burjánzása előbb-utóbb az állam beavatkozásához fog vezetni. Emlékeztet rá, hogy Amerikában már az ötvenes években is a mostanihoz hasonló kritikával illették az akkor még teljes adómentességet élvező, ám átláthatatlanul működő jótékonysági alapítványokat. Ennek ellenére tovább nőttek és közvetlen politikai befolyásra tettek szert. Az 1969-es adóreform során aztán befektetéseiket megadóztatták, és törvényi úton kötelezték őket az átláthatóbb működésre.