„A szűkkeblű nacionalizmus átok. A közös terület, a közös történelmi örökség viszont pozitív érzést, szolidaritást és kölcsönös felelősségérzést teremthet, ami nélkül nincs demokrácia” – írja Frank Füredi a Spiked magazinban.

A huszonegyedik századi antipopulista retorika Füredit az ókori Athén vitáira emlékezteti. Akkor is tisztában voltak a démosz korlátaival, és a művelt elit köreiben divat volt megvetni a tudatlan köznépet. Ráadásul a nép erejét is ismerték, és tartottak tőle, hogy igazságtalan kényszert és erőszakot fog alkalmazni, ha kezébe kaparintja a hatalmat. Dani Rodrik, a neves harvardi közgazdász-professzor hasonló megfontolások alapján óv a populizmustól: „A populisták irtóznak a végrehajtó hatalom korlátozásától… Ez veszedelmes… mert lehetővé teszi, hogy a többség lábbal tiporja a kisebbségek jogait.” Csakhogy Füredi szerint a többség terrorjára való hivatkozás mögött gyakran az elit kisebbségi uralmának féltése húzódik meg.

Természetesen nem szokás kétségbe vonni, hogy a kormányzat akkor legitim, ha megnyeri a többség támogatását. Már csak az a kérdés, hogy lehet mégis kizárni a többséget a kormányzásból. Az antipopulista szerzők arra hivatkoznak, hogy a népet így is, úgy is manipulálja valamilyen elit. A legendás történész, Edmund Morgan ezt már 1988-ban megírta. Sőt, már a 18. században is tartottak tőle a politikai gondolkodók, hogy a parlamentek a néphangulat hatása alá kerülhetnek, és azóta egyre újabb akadályokat állítottak ennek útjába: bíróságokat, szakértőket, majd nemzetközi intézményeket.

Az utóbbiak térhódítása nyomán kapcsolódott össze a populizmus szó alatt a népszuverenitás és a nemzeti szuverenitás kritikája. A nemzetközi intézményekben működő elit rétegek a javak, a szolgáltatások és az emberek szabad áramlását tekintik elsődlegesnek, és az egyetemes jogokat az állampolgársággal járó jogokkal szembeállítva értelmezik, ezzel pedig kétségbe vonják a nemzetállami szuverenitást, jóllehet az is alapeszméje a nemzetközi jognak.

Csakhogy a második világháború nyomán a nemzeti érzést Nyugaton olyasminek szokás tekinteni, mint ami vészesen hasonlít a fasizmus és a nácizmus ideológiájára. Bernard Yack kanadai–amerikai politológus úgy fogalmaz, hogy „ami népszuverenitással kezdődik, az nacionalizmussal folytatódik”. Nacionalizmuson pedig a kisebbségek elnyomását és a más népek iránti ellenségeskedést értik. Legújabban ennél jóval tovább is mennek: elítélendő nacionalizmusnak minősítik azt is, ha az állam a maga polgárainak több jogot ad, mint másoknak. Mathias Risse harvardi professzor politikai filozófiai tankönyvében például az olvasható, hogy mivel valahova születni nem érdem, csupán véletlen, nem járnak érte többletjogok. Josiah Ober, a Stanford egyetem tanára ennek alapján arra következtet, hogy „alapvetően illegitim”, ha egy állam korlátozni akarja a bevándorlást. Seily Benhabib filozófus abból a megfontolásból jut ugyanerre a végeredményre, hogy az egyetemes jogok erősebbek az állampolgársággal járó jogoknál. Saskia Sassen, a neves szociológus pedig egyenesen úgy látja, hogy az elmúlt évtizedek tömeges migrációja „felhígította az állampolgárság jelentését, és az állampolgároknak az állam feletti ellenőrzésre formált különleges jogát”.

Füredi ezekkel a nézetekkel azt a megfontolást állítja szembe, hogy az állampolgárság „felhígítása” gyakorlatilag értelmetlenné tenné az állampolgárság fogalmát, és vele a demokratikus politikát is. A demokráciához ugyanis olyan közösségre van szükség, amelynek csoportjai és tagjai minden nézetkülönbség és érdekellentét dacára is felelősséget éreznek valami közös iránt, ami annyit tesz, hogy egymás iránt is. Ezt pedig nem adhatja meg más, mint a közös terület, kultúra és hagyomány. Enélkül nincs demokrácia. Ha ezt elveszik a polgároktól, akkor megfosztják őket attól a közegtől, amelyben felelős államalkotó tényező lehetnek. Hannah Arendtnek, a nácik hatalomra jutása után Amerikába menekült filozófusnak az állampolgársággal és az emberi jogokkal kapcsolatos gondolatait felelevenítve Füredi utal rá, hogy a jogok érvényesítéséhez állam szükségeltetik, ehhez pedig nem elégségesek az emberi jogi deklarációk. Arendt (aki támogatta a zsidó állam létrejöttét, bár azt erősen kifogásolta, hogy Izraelben a vallás túl nagy szerepet kap) A totalitarizmus gyökereiben úgy fogalmazott, hogy az állampolgárság „jog ahhoz, hogy jogaink legyenek”.