„Az Egyesült Államoknak több alkalma is lett volna, hogy változtasson Kelet-Európa politikai térképén” – olvassuk a History Todayben Benn Steiltől, a befolyásos New York-i agytröszt, a Council on Foreign Relations nemzetközi gazdasági elemzésekért felelős igazgatójától.

Steil nemrég megjelent könyvének egy fejezetét foglalja össze ebben a cikkben, és lényegében elmarasztalja a Truman-kormányzatot, amiért meg sem próbálta a szabad országok táborában tartani Csehszlovákiát. Nagyjából valóban úgy történt, ahogy a hivatalos változat szól: a szovjeteket nem lehetett kiszorítani azokból az országokból, amelyeket a náci csapatok kiűzésével egyidőben megszálltak. Van azonban kivétel is, nevezetesen Ausztria. Ott 1955-ig négy megszállási övezet volt, és tíz évig tartó patthelyzet nyomán, a Sztálin halálát követő ’olvadás’ idején Ausztria független, semleges állam lett.

Steil nem említi Ausztria esetét, de úgy véli, hogy Amerika elszalasztotta a lehetőséget arra, hogy a világháború után Csehszlovákia a Nyugat része legyen. Először is, Patton tábornok csapatai 1945 áprilisában Prágától ötven kilométerre megálltak, holott a szovjet csapatok akkor Prágától kétszáz kilométerre keletre harcoltak. Ha az amerikaiak vonulnak be Prágába, Steil szerint minden másképp alakult volna. Nem vizsgálja, volt-e előzetes megállapodás a harctéri parancsnokok között arról, hogy hol találkoznak majd a csapatok csehszlovák területen, de az biztos, hogy amikor 1944-ben Churchill és Sztálin befolyási övezetekre osztotta Kelet-Európát, Csehszlovákia nem került szóba. (A szó szoros értelmében más országok sem, mert Churchill egy papírszeletre firkantotta fel, Sztálin pedig vastag kék ceruzával kipipálta a befolyási arányszámokat.)

Később az amerikaiak úgy akarták megoldani a helyzetet, hogy kölcsönös kivonulást javasoltak, Sztálin pedig boldogan belement ebbe a megoldásba. Steil szerint azért, mert a környező országokban mindenütt szovjet csapatok állomásoztak. Ezen kívül Csehszlovákiában a Kommunista Pártnak relatív többsége volt a parlamentben, Beneš elnök pedig gyakorlatilag minden szovjet követelés elől meghátrált. Mint ismeretes, Sztálin 1946-ban megtiltotta a kelet-európai országoknak, hogy elfogadják a Marshall-segélyt, és Steil merő tettetésnek tartja, hogy ettől az amerikai külügyminisztérium megsértődött. Marshall külügyminiszter egyenesen úgy fogalmazott, hogy aki nem akarja, azon nem tudnak segíteni.

George Kennan, a külügyminisztérium fő Szovjetunió-szakértője menthetetlennek tartotta Csehszlovákiát, és már 1947 novemberében megírta egy belső feljegyzésben, hogy a szovjetek csak azért engedik fennmaradni a többpártrendszert, hogy megkönnyítsék a kommunista hatalomátvételt a többi kelet-európai országban, ha azonban a kommunisták vezető szerepe veszélybe kerül, le fognak sújtani, nehogy a példa ragadós legyen Kelet-Európában. Ez meg is történt 1948 februárjában. Steil szerint azonban a kommunista hatalomátvétel nem lett volna ilyen akadálytalan, ha a csehszlovákok nem azt olvassák ki az amerikaiak magatartásából, hogy Washingtonra nem számíthatnak. És Steil levéltári forrásokra hivatkozva úgy látja, hogy jól látták. Amerika a Marshall-segéllyel Nyugat-Európát akarta megóvni a kommunista veszélytől, és az összeg nem lett volna elég ahhoz, hogy ezt a védelmet keletebbre is kiterjesszék. Washingtonban kifejezetten örültek, hogy Kelet-Európát nem kell megsegíteniük. Az amerikai és a szovjet érdekek tehát egybeestek, és ez minden formális egyezmény nélkül is megpecsételte Csehszlovákia sorsát.