„Azért csak ne nagyon romantizáljuk a világbajnokságot!” – olvassuk Andreas Chatzidakis professzor írását az openDemocracy webmagazinban.

Ahogyan a nagy sportesemények kapcsán azt már megszokhattuk, a kommentariátus minden alkalmat megragad, hogy nagyobb körben hallathassa a hangját, és most a labdarúgás kapcsán igyekszik népszerűsíteni világmagyarázatát. Négyévente, a világbajnokságok idején kivirágzik a tudományos és a politikai focializmus. Most sincsen ez másként. Az angol baloldali értelmiség, összhangban az ilyenkor szokásos haladó narratívákkal, a multikulturalizmus sikerét olvasta ki a sokszínű brit válogatott jó teljesítményéből. És, haladva az új nacionalista korszellemmel, gyorsan hozzátették, hogy ez a multikulturalizmus az új nemzeti identitás alapja lehet. Mark Perryman, a Brightoni Egyetem sport- és szabadidőtudományi tanszékének kutatója egyenesen úgy vélekedett, hogy a baloldalnak most kell megragadnia az alkalmat, és az angol csapat sikerei kapcsán keletkező nemzeti büszkeség-hullámot meglovagolva meg kell hirdetnie a multikulturális baloldali nemzettudat és szolidaritás programját.

Chatzidakis erre az álláspontra reagál. Felháborítónak találja, hogy egy baloldali szerző éppen a foci iránti lelkesedés lángjánál sütögetné a nemzeti szociáldemokrácia pecsenyéjét. Még hogy multikulturalizmus! – forrong Chatzidakis, és lényegében rasszizmussal vádolja a Daily Mailt, amiért a válogatottban már három éve gólképtelen Raheem Sterlinget hibáztatta a Kolumbia elleni döntetlenért.

Még hogy szociáldemokrácia! Hiszen a profi labdarúgás milliárdos üzlet, a marxi árufetisizmus csimborasszója – fejtegeti Chatzidakis. Arra utal, hogy a bajnokság körüli csillogás elfedi a stadionokat építő munkások kizsákmányolását, és a rendező ország antidemokratikus viszonyait. Trockijt idézve kifejti, hogy a sport egyenértékű a nép egyéb ópiumaival, például az elnyomást elfedő és igazoló vallással. És akkor arról nem is szóltunk – teszi hozzá –, hogy a foci az erőszakos huligánok kedvenc terepe. Brit tudósok már egy évtizede kimutatták, hogy a szurkolók körében több a szexuális bűnelkövető. Mindennek fényében Chatzidakis köszöni, de nem kér a nemzeti focializmusból.

Ugyan, hol van már a nyolcvanas évek rasszizmusa? – veti ellen Jason Cowley, a szociáldemokrata New Statesman szerkesztője. Hol vannak már azok az idők, amikor a közönség fújolt, sőt huhogott és banánt dobált be, ha színes bőrű játékos lépett pályára? Az elvi akadályokon túllendülve Cowley úgy érvel, hogy a világbajnokság lehetőséget teremt egy baloldali angol identitás megerősítésére. A skót függetlenség és a Brexit körüli regionális viták meggyengítették a brit identitást, így egyre nagyobb a kereslet egy hiteles angol identitásra – írja Cowley. A meccsek előtt mindenki láthatta, hogy az angol mezben játszó fekete futballisták is elérzékenyülve énekelték a himnuszt, ami pedig hitelessé tehetné a baloldali multikulturális angol identitás narratíváját. A baloldalnak csak át kellene vennie Gareth Southgate szövetségi kapitány gondolatait: a válogatott játékosai érezték, hogy egy egész nemzetért játszanak.

Cikke végén Cowley eléggé kiábrándítónak minősíti, hogy a szövetségi kapitánynak egészségesebb nemzetképe van, mint akár a jobb, akár a baloldali politikusnak.

Frank Füredi a spanyolul megjelenő Disidentiában méltatlannak nevezi, hogy a baloldali szerzők a multikulturalizmus diadalát látják a többszínű csapatok sikerében. Cikke még azelőtt íródott, hogy az (egyébként szintén csupa „fehér” játékost felvonultató) horvát válogatott kiverte volna az orosz csapatot. Akkor baloldali brit kommentátorok megjósolták, hogy az egyszínű orosz válogatottnak nincs esélye a fejlettebb, multikulturális csapatokkal szemben. Bezzeg Nigéria vagy Szenegál válogatottját nem marasztalták el egyszínűség-ügyben – jegyzi meg Füredi.