„Addig nem lesz értelmes vita a bevándorlásról, amíg az identitáspolitikát nem szorítjuk ki az eszmék vásárteréről” – írja David French a National Review-ban.

French identitáspolitikán nem a kisebbségi jogok védelmét, hanem az olyan csoportképzést érti, amelyben a más csoportokra ellenségesen, vagy legalább is megvetéssel tekintenek. Eredetileg a faji alapon szerveződő mozgalmak tevékenységét írták le ezzel a kifejezéssel, majd a nemi szerepek köré építkező csoportosulásokét is, de a mai szótári meghatározás szerint minden olyan politikára vonatkozik, amelynek képviselői a maguk faji, vallási, etnikai, társadalmi vagy kulturális identitásának ügyét állítják a középpontba, úgy, hogy eközben nincsenek tekintettel más csoportok hasonló érdekeire. French voltaképp úgy látja, hogy az efféle szektás politika egyre nagyobb szeleteket hódít meg a nagypolitikában – igaz, szerinte főleg a baloldalon.

Elemzését azzal a Metazinból is ismert jelenséggel kezdi, hogy a franciaországi zsidóságot egyre több zaklatás éri (a súlyos testi sértések, sőt egyenesen gyilkosságok kétségkívül ritka, de azért  növekvő gyakoriságú eseteiről nem is szólva). Az ilyen esetek száma egyetlen év alatt 20 százalékkal nőtt. Az ezredforduló óta ötvenezer francia zsidó emigrált Izraelbe, kétszer annyi, mint a megelőző 18 évben. Az inzultusokat és atrocitásokat réges-rég nem szélsőjobboldaliak követik el, hanem első vagy többedik generációs muzulmán bevándorlók. De az antiszemitizmus és Franciaország csak egyetlen példa. French ideidézi a liberális Politico magazin beszámolóját, miszerint Svédországban egyre nagyobb gondot okoz a bevándorlók körében gyakori gyermekkori házasság, a National Interest  pedig „észveszejtőnek” minősítette az Európában terjedő „afgán bűnözési hullámot”. French siet leszögezni, hogy nem a migrációs vita tüzére akar olajat önteni, hanem arra hívja fel a figyelmet, hogy az identitáspolitika megakadályozza az alapos és tisztességes vitát a bevándorlás ügyéről, mindaddig, amíg már késő, vagyis amikor már bekövetkeztek a tömeges bevándorlás következményei.

A mai vitákban a baloldal a migránsok döbbenetes humanitárius helyzetére koncentrál, és French elismeri, hogy helyzetük valóban súlyos, és intézkedéseket igényel. A jobboldal a bevándorlással járó kulturális konfliktusokra, erőszakcselekményekre és a muzulmán bevándorlóknak a nőkkel kapcsolatos magatartására hívja fel a figyelmet. A baloldal ezeket az érveket rasszistának minősíti, és egyfajta idealizált bevándorló képét rajzolja fel. Ennek alapján azt állítja, hogy ha az ily módon jónak minősített bevándorlók előtt nem nyitják meg a Nyugat társadalmait, akkor a fajgyűlölők álláspontja győz. Mivel pedig a baloldal befolyása döntő Európában, 2015-ben a határok megnyitása mellet döntöttek.

Márpedig nem minden bevándorláskritika rasszista. Az ADL kutatása szerint Észak-Afrikában és a Közel-Keleten a lakosság 74 százaléka antiszemita. A muzulmán országok jelentős részében a lakosság túlnyomó többsége helyesli, hogy a szentségtörést és a hittagadást halállal büntessék. Aki azonban Nyugaton elítéli az efféle rasszizmust és intoleranciát, azt rasszistának és intoleránsnak bélyegzik.

Ez a kór Amerikát is megfertőzte. A jobboldalon a köztörvényes bűnözést szokás látni a bevándorlás fő jellemzőjének, a baloldalon pedig úgy gondolják, hogy a sokszínűség előny, így hát a bevándorlás bármekkora mértékben is támogatandó. Arra lenne szükség, hogy az ideológia egy kis helyet szorítson a valóságnak. Nem eszményített ideáltípusok szoktak bevándorolni ugyanis Nyugatra, hanem hús-vér emberek, a maguk szokásaival és társadalmi kötelékeivel.